Sólyom után, Schmitt előtt

A köztársaságielnök-váltás egyben a számvetés ideje is. Nálunk a politikai elemzők nagy többsége az elmúlt húsz évben bizony erős önmérsékletet tanúsított, amikor a mindenkori köztársasági elnök munkáját vagy megnyilatkozását kellett értékelnie. Ha ugyanis túl erősen fogalmazott, akkor azzal a vádak sorozatát indíthatta el maga ellen. Az egyik közülük az, hogy bele akarja az elnököt rángatni a pártharcokba, amiből pedig neki – függetlensége megőrzése miatt – ki kell maradnia. De ha eleve senki által nem pénzelt, független politológusról van szó, akkor sem bírálhatja az államfőt, hiszen egy parlamentáris rendszerben az elnöknek sajátos kritikai immunitás jár. Sokak szerint a kritikák rombolhatják az elnök nimbuszát, gyengíthetik az ország legfőbb közjogi méltóságának az integratív szerepét. Elnöki ciklusa lezárulásával mégis érdemes elemezni munkásságát, betöltött államfői szerepét, hiszen számtalan tanulsággal szolgálhat.
Sólyom Lászlóról korábbi munkássága alapján két dolgot tudtunk. Egyrészt várható volt, hogy megválasztása után is aktív alkotmányjogászi szerepet fog játszani, tehát nem vonul ki teljes mértékben a jogi közéletből, másrészt tisztában voltunk vele, hogy nagy támogatást élvez bizonyos környezet- és természetvédő civil szervezetek részéről. Bár megválasztását az SZDSZ mellett a Fidesz–KDNP is támogatta, önmagát a civilek képviselőjének tartotta. Elnöksége idején azonban a legtöbb kritikát éppen a civil szervezetektől kapta. A közvélemény-kutatások adatai szerint az eddigi három köztársasági elnök közül az ő népszerűségi és bizalmi mutatói voltak a legalacsonyabbak. Minek tulajdonítható ez? Göncz Árpád népszerű plebejus viselkedéséhez képest Sólyom túlságosan arisztokratikus megjelenésű volt. Mádl Ferenc politikai távolságtartásához képest viszont túlságosan is aktív volt.
Sólyom mérsékeltebb népszerűségének okai túlmutatnak a politikus személyiségjegyein, az összefüggések erősen kapcsolódnak ahhoz a pártpolitikai küzdőtérhez – ha úgy tetszik, a korszellemhez –, amelyben öt évét eltöltötte. Ez volt ugyanis a III. köztársaság legnehezebb, legkonfliktusosabb fél évtizede.
Göncz Árpád az MSZP–SZDSZ jelöltjeként lett államfő, s támogatásával győzött, s erős politikai aktivitással mindvégig határozottan a két párt érdekeit képviselte, először ellenzéki, majd kormánypárti oldalon. Mádl Ferenc megválasztásakor szintén a pártok támogatását élvezte, de maga nem szállt be közvetlenül pártpolitizálásba, tekintélye éppen azáltal volt, hogy a pártok fölött állva törekedett a nemzet integrációjára.
Sólyom eredeti szándéka szerint Mádl Ferenc pártok fölöttiségét akarta követni, de gyakorlati munkája hamar más irányba mutatott, és végül mindkét korábbi elnöktől eltérően viselkedett, önálló politikai pólust képezett, s ezzel egy harmadik típusú elnöki modell irányába indult el. Tudatosan törekedett pártoktól való függetlensége demonstrálására. Ennek megfelelően amikor csak tehette, maga döntött. Tevékenységét egyfajta erős alkotmányjogi aktivizmus jellemezte, szakítva elődei gyakorlatával, a közméltóságok jelölése során nem konzultált a pártokkal, személyeket megválasztásra az Országgyűlésnek a maga akaratából javasolt, jelöltjeihez makacsul ragaszkodott, kész tények elé állítva a parlamentet. Hasonlóképpen egyedül döntött, amikor valamely törvény ellen politikai vétót emelt. Nézzük meg történetiségében is elnökségének öt évét!
2005-ös megválasztásakor még sokan megkönnyebbülten lélegeztek fel, mert vele – Szili Katalin jelölttől eltérően – nem egy kifejezett pártpolitikus került az államfői székbe, hanem az ideiglenes alkotmány egyik kidolgozója és védelmezője. Joggal volt elvárható, hogy a magyar demokrácia erősítését segíti. Az első időszakban Sólyom inkább az SZDSZ politikusaira hallgatott, mintha valami miatt tartott volna tőlük, vagy ő, vagy a tanácsadói. A 2006-os év azonban egy újabb szakaszt jelentett, mert ez vízválasztó, vagy inkább szakadékteremtő év volt. Az őszödi hazugságbeszéd után Sólyomnak ugyanis többször is lett volna lehetősége, hogy a parlamentben felszólaljon, s nyíltan felszólítsa a miniszterelnököt a lemondásra. Ezt azonban nem tette meg sem szeptember 17., sem október 23. után, amikor pedig már jelentős tömegtámogatása lett volna. Bár ő számvetésnek szánt interjúkötetében úgy érezte, hogy erre „burkoltan” utalt az önkormányzati választások után, de utalása annyira vastag pólyába volt csavarva, hogy még saját környezete sem tudta egyértelműen értelmezni. Akkor, amikor a korszellem azt kívánta volna tőle, hogy a pártpolitikában kettészakadt országban a népet képviselve, a nép akarataként egyesítse az országot, ő ezt nem vállalta, inkább önálló, „harmadik párti” pólust alkotott. Ott maradt fönn, a Sándor-palota fényes elszigeteltségébe és hallgatásába burkolózott, s elszalasztotta azt a lehetőséget, hogy az egész ország az elnökének tekintse.
Ettől kezdve az ideiglenes alkotmány köztársasági elnöke mind gyakrabban volt következetlen. A modern kori magyar demokrácia csúfsága, a kordonok ellen sem emelte fel szavát, noha tudta, hogy jogtalanul zárták vele körbe a Parlamentet. 2009-ben – sokak szerint az SZDSZ elolvadásával párhuzamosan – mind több jelét mutatta, hogy megbátorodott. Gyakran utazott a határon túli magyarokhoz, akiket például Göncz Árpád kifejezetten elhanyagolt. Bár a március 15-i külföldi útjait a hazánkba akkreditált diplomaták körében nem kísérte nagy ováció, hiszen sokan azt várták, hogy ilyenkor őket fogadja, az elnök szándéka mégis dicséretes.
Sólyom ugyan magát a civilek nagy barátjának tartotta, de továbbra sem volt hajlandó fogadni a civilek képviselőit. Amikor civil szervezetek vezetői a Hősök terén tüntető több mint 200 ezres tömeg nevében át akarták adni petíciójukat, még válaszra sem méltatta őket.
Elindult a komáromi hídon Szent István szobrának avatására, de kiderült, hogy ezt írásban nem jelezte időben a szlovák félnek, vagy legalábbis ennek nyomát eddig még senki sem találta meg, így viszont ürügyet szolgáltatott a kitiltásához. Ha pedig tudatában volt igazának, annak, hogy jogában áll átmenni a híd túloldalára, akkor nem világos, miért nem tette meg, félúton miért fordult vissza. Ma is örök az a bibói mondás, hogy demokratának lenni annyi, mint nem félni. Ő hibázott, a stábja, vagy a média? Sólyom László bármilyen tisztességesen próbált is politizálni, mégsem volt sikeres. A felforrósodott politikai versenytér nem kedvezett sem az ő habitusának, sem a köztársasági elnöki szerepről vallott felfogásának.
A 2010-es választásokat követően az új Országgyűlés alakuló ülésén Sólyom a remény és az összefogás helyett a félelemkeltés beszédét mondta el. Sopánkodott 850 ezer szavazó döntésén, mintha csak egy MSZP-s képviselőt hallottunk volna. Ráadásul, mint az ideiglenes alkotmány egyik alkotója, egyértelműen letette a voksát a III. köztársaság alkotmányának védelme mellett, miközben a kor már régen túllépett rajta, a győztes Fidesz–KDNP vezetői pedig már az új alkotmány kidolgozásának szükségességéről beszélnek és szavaznak. Sólyom László távozása egyben annak a húszéves átmeneti korszaknak a lezárását is jelenti, amelynek ő is tevékeny formálója, jó szándékú alakítója volt.
Az új korszakot az Országgyűlés alakuló ülésén valójában Schmitt Pál nagy hatású beszéde nyitotta meg. Az Országgyűlés frissen megválasztott elnöke többször is hangsúlyozta, hogy sportolóként csapatjátékos volt, közéleti sikereit is a közös munkának köszönhette. Ha a jövőben is csapatjátékos akar maradni, akkor bizony jól megválasztott társakra lesz szüksége. Ő mind megjelenésében, mind eddigi diplomáciai tapasztalataiban és retorikai képességeiben kiválóan alkalmas köztársasági elnöknek. Nyilatkozatai azt mutatják, hogy megérti a kor szavát, s nemhogy nem fog ellenállni az ideiglenes alkotmány lecserélésének, hanem maga is annak egyik szorgalmazója. Nemcsak a diplomaták, de az emberek nyelvén is tud beszélni, valóban az „emberek embere” lehet.
Kit nevezhetünk sikeres államfőnek? Azt, aki integrálni tudja az ország polgárait, mert az emberek megbíznak benne, és népszerű, mert az ő nyelvükön beszél, és így azonosulni tudnak vele, büszkék rá. Egy okos politikus tanul elődje hibáiból és erényeiből. Schmitt Pál pedig okos politikus, akit adottságai is alkalmassá tesznek arra, hogy mindenki köztársasági elnökévé váljon. Oly korban kapott történelmi lehetőséget, amelyben minden esélye megvan, hogy a magyar demokrácia eddigi legjobb és legsikeresebb államfője legyen. Egy ország várja ezt tőle.

A szerző politológus,
az MTA Politikai Tudományok Intézetének vezető kutatója