Tanulás élethosszig

Lajos bácsi hatvannyolc éves, elvált, számítógép-használó. A gép segítségével szerezte új párját, Jucikát is. Jucika is elmúlt hatvan, nyugdíjas, özvegy, és magányos. Mostantól már nem, hiszen egymásra találtak Lajos bácsival, a hétvégéket együtt töltik, hét közben pedig kirándulnak. Jelentkeznek minden olyan túrára, amelyiken ebédet ígérnek, némi városnézést, esetleg egy kis meleg vizes fürdést, cserébe meg kell hallgatni az egyórás termékbemutatót. Ingyenebédért a magyar nyugdíjas ennyit elbír, főleg, ha csurran egy kis ajándék is: reuma elleni szőrpárna, fém sótartó, attól függ, mi a témakör.
Végül is az vesse az első követ Lajos bácsiékra, aki ezt nem így gondolja. Ha már a hatvanezer forint nyugdíjukból nem telik nyaralásra, utazásra, legalább megismerik hazájukat, főként, hogy van olyan balek cég, amelyiknek megéri, hogy a ráérő magyar nyugdíjasokat hozza-vigye, etesse. Nem is ez a figyelemre méltó ebben a történetben, hanem az internet. Amikor Lajos bácsi ifjú és fogékony volt, Neumann János még csak kapiskálta a róla elnevezett elvet, az EDVAC-ot, az első memóriával rendelkező számítógépet pedig 1952-ben helyezték üzembe. Azt meg mindenki tudja, mikorra lett csak ebből magyar valóság.
Kérdés, hogy Lajos bácsi hogyan tanulta meg a számítógépezést. Nem azért, mintha az olyan bonyolult lenne, hisz az alapalkalmazásokat egy majomnak is be lehet adni (nem mintha Lajos bácsi majom lenne), de mégiscsak. Gondolhatnánk, hogy járt továbbképzésre, de nem. Lajos bácsi vasas szakember, hegesztő, hamar rokkantnyugdíjas lett, mert magas volt a vérnyomása meg a cukra, így hát őt nem képezték tovább. Egyszerűen csak leült a gyerekei gépe elé, szabad ideje volt bőven, a kibeszélőshow-k csak délután kezdődtek, és megtanulta. Mostanra profin csetel, skype-ozik, szörfözik és facebookozik, használja, sőt kihasználja a közösségi oldalakat, így lett a végeredmény Jucika. Ő sem járt tanfolyamra, egyszerűen megszerette a gépet. Ilyen ez a mai nyugdíjas korosztály.
Történik mindez olyan országban, ahol a felmérések szerint fejleszteni kellene az élethosszig tartó tanulást, különösen az érettségi nélküli szakmunkásoknál, akiknek képesítésük évről évre rohamosan avul. A megújuló tudás a szakmunkás végzettségűek munkaerőpiacán ugyanis egyelőre nem létezik, legalábbis ezt mutatta ki a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Gazdaság- és Vállalkozáselemző Intézetének két éve végzett széles körű felmérése. Ismerjük mi persze a magyar szakit, aki mindenhez ért, csak nincs róla papírja. A megrendelő ilyet úgysem szokott kérni, megbecsüli a multifunkciós munkást, aki egy lendülettel mindent megold. Minek is fárasztaná az magát szakirodalom lapozgatásával, új technológiák megismerésével, minek az iskolapad, ha nem látja hasznát? Mondja valaki, hogy nem neki van igaza! Különben is, könnyen példálóznak a nyugati kollégákkal, akik napi nyolc órát dolgoznak kulturált körülmények között, szép, fehér kezeslábasban, a munkaidő előre megszabott, de a túlóra mindenképpen kifizetve. Amikor kifürödve ötkor hazamennek, akkor persze hogy mehet a lapozgatás, a szakirodalom tanulmányozása. A mi szakink meg, tudjuk, évek óta nem olvasott bulvárlapnál bonyolultabbat.
És mégis el kell mondjuk, hogy e speciális magyar fajta élethosszig tanulásban lehet a nemzet megmaradásának titka. Hiszen ha Lajos bácsinak az évtizedes hegesztés során eltompult volna a szelleme, ha nem kényszerült volna folyamatosan arra, hogy fusizzon, hogy otthon mindent maga szereljen a kismotortól a bojlerig, akkor egyáltalán nem tudna most csetelni meg facebookolni, és nem lenne Jucika sem, hisz egyikőjük sem az az ötórai teás típus. Míg nyugati kollégáik társasutakra járnak, költik a kis euróikat, a mi nyugdíjasaink így mulatnak – és jól teszik. Fityiszt mutatnak az egész nyomorult magyar nyugdíjaséletnek. És legalább van kinek panaszkodniuk.