Miért látni a magyar ajándékboltokban kínai gyártmányú matrjoskababákat?
– Mert ebben a globalizálódott világban már nincsen ízlésük az embereknek. Nem tudnak különbséget tenni az autentikus tárgyak és a tucatáruk között. Amikor a krétai skanzenben jártam, akkor láttam először kínai gyártmányú kalocsai hímzést. Akkor határoztam el, hogy többet nem utazom sehová. Maradok itthon.
– Magyarországon még mindig jobb a helyzet?
– Jobb, mert a globalizáció más országokban korábban elkezdődött, és nagyobb pusztítást végzett. Nálunk még mindig itt a világhírű Vörösmarty téri kézműves karácsonyi vásár.
– Gondolom, a kínai matrjoska olcsóbb, mint mondjuk egy magyar népi iparművész vagy mester által készített figura.
– Nem ez számít, és nem is feltétlenül olcsóbb. Az ízlés számít, ami nincs. Amit a felnőttekben már tönkretettek, a gyerekeket viszont még lehetne tanítani, nevelni, hogy anyanyelvi szinten ismerjék a népi kultúrát és benne a tárgyi kultúrát is. De egy hozzánk turistaként érkező vietnami vagy egy japán még annyira sem ismeri a magyar népi kultúrát, hogy tudná, a matrjoskababa nem mondható hungaricumnak. Az árakat pedig a népi iparművészeknek is le kell szorítaniuk. Másképp hogy tudnák kitermelni a Vörösmarty téren három hét alatt a hétszázezer forintos helypénzt?
– A minőség szempontjából mi az ára ennek a helyzetnek?
– Az az ára, hogy például a mesterségek ünnepére felhoznak néhány szép bögrét, szép sütőedényt meg még ezt-azt, amit el lehet adni, de nem tudják karakteresen megmutatni egy-egy tájegység fazekasságát, mert se idő, se anyagi háttér nincsen hozzá.
– A népművészet mestere és a népművészet ifjú mestere cím jár valamilyen állami gondoskodással, nem?
– Az állam nem úgy törődik a népművészet mestereivel, ahogyan az több más országban történik, ahol a díjjal járó állami pénzből meg tudnak élni, és már „csak” alkotniuk kell. Sok mesternek Magyarországon 20-30 ezer forint az alapnyugdíja, ehhez jön még a 2005 előtt a címet elnyerők számára a mindenkori átlagbér ötven százaléka. Aki 2005 után kapta, az pedig a Kossuth-díj összegének felére jogosult, utána pedig egy fityingre sem. Ez a pénz kevés ahhoz, hogy a fazekasmesterek két-három évente új kollekcióval rukkoljanak elő, ahogyan kellene.
– Még mindig nem értem, mivel van beljebb az a belvárosi ajándékboltos, aki árulja a „kalocsai” hímzést, a „matyót” meg a kínai gyártmányú matyómintás matrjoskát, autentikus magyar népművészeti tárgyat pedig nem vagy csak elvétve tart.
– Én sem értem, miért csak egyetlen üzlet van a budapesti belvárosban, ahol zsűrizett népi iparművészeti tárgyak kaphatók, és miért kell kiszorulnia a magyar népművészetnek az utcára, a vásárokra, ahelyett, hogy mint Ausztriában, lenne egy jól működő, színvonalas népművészetibolt-hálózat, amely országszerte árusítja a szebbnél szebb autentikus tárgyakat.
– Bevallom, azzal a céllal kértem öntől interjút, hogy a beszélgetés majd segít eligazodni abban, mit kellene szabályoznia az államnak ebben a szakmában. Adminisztratív eszközökkel visszaszorítani a külföldről beömlő szemetet, szigorú minőségi szűrőket állítani…
– Jobban kellene támogatni a szakma kiemelkedő képviselőit, az biztos, és meg kellene ismertetni a magyar népművészetet, akivel csak lehet, de a többit én így nem tudom megmondani. Sok a baj például az emberi tényezővel is, amit persze nem lehet szabályozni. Például ha valakinek viszszaadja a zsűri egy munkáját, megsértődik, és nem azt kérdezi, mit nem csinált jól. A pénztelenség, a mostoha helyzetek pedig mára odáig vezettek, hogy míg húsz éve, ha összejöttek a szakmabeliek, mindenki azt nézte, mit segíthet a másiknak, mára a könyöklés a jellemzőbb.
origo.hu
"A hétszentségit neki!" – Kocsis Máté nem hagyta szó nélkül Tseber Roland fenyegetőzését
