Kicsoda minden idők legjobb férfi teniszezője? Talán már unalmas újra és újra elővenni a kérdést. Nem jutunk előrébb, ha pusztán az eredmények felől közelítünk a válaszhoz. Novak Djokovics nyerhet akár újabb tíz Grand Slam-tornát, aggastyánként is leckéztetheti a fiatalokat, Roger Federer vagy Rafael Nadal megrögzött hívei akkor is találnának okot a fanyalgásra. A vetély- és pályatársak véleménye megkerülhetetlen. Mégis ez ad támpontot. De nemcsak a múltban, a jelenben is. Noha mind gyakrabban legyőzik, Djokovics nimbuszát a jövő, helyesebben a jelen klasszisai teszik ragyogóbbá.
Szokatlan esemény vezette fel az idei wimbledoni teniszbajnokságot. Novak Djokovics és Carlos Alcaraz nem hivatalos, de nem is titokban tartott edzőmeccse, amiről még azt is tudhatjuk, hogy idő hiányában 5-5-nél szakadt félbe. Természetesen nem az eredmény fontos – bár talán az is árulkodó, hogy Djoko füvön még tartja a lépést Alcarazzal –, az esemény inkább gesztusértékű: Novak Djokovics lényét, megítélését már nem elsődlegesen, sőt szinte kizárólag a győzni akarás, a rivalizálás, hanem a – kölcsönös – tisztelet határozza meg. „Nem tudom, mit csinált Ibizán, de bármivel is töltötte az időt, még erősebben tért vissza” – a szerb klasszis kedélyesen még csipkelődött is Alcarazzal a Roland Garros után az Ibizán töltött nyaralására utalva.
Pályafutások csúcsán Djokovics és Roger Federer vagy Rafael Nadal között elképzelhetetlen lett volna hasonló közös tréning és évődés. Akár csak a legcsekélyebb információt kiadni a vetélytársnak a mentális és fizikai állapotról? Hogyisne!
Novak Djokovics a pályafutása végéhez közeledve új arcát mutatja: a rivalizálás nem zárja ki a barátkozást, sőt a szeretetet sem. Már nem a gyilkos ösztön hajtja, mint egykor Federerrel és Nadallal szemben, már nem a lenézett Balkánról érkezett vad, háborús betolakodó, sokkal inkább partner, sőt mentor, aki a feltörekvő fiatalokkal harmonikus viszonyt ápol, és ezt a képet egyre hitelesebben sugározza is magáról.
Ez merőben új helyzet. Novak Djokovics karrierje ugyanis nem csupán a trófeák számában, hanem az elfogadásáért vívott harcban is mérhető. Pályafutásuk vége felé persze Federer, Nadal és Djokovics is mind többet dicsérte egymást, a szerb jelen volt mindkét nemezise búcsúján is – igaz, ő nem fakadt könnyekre –, de azért hűvösebb időszakokat is felidézhetünk. Mi több, az akkor már ünnepelt bajnok svájci többször kiosztotta a feltörekvő szerbet pályafutásának elején. Először 2006-ban a Szerbia–Svájc Davis-kupa-mérkőzésen, amikor Djokovics ápolást kérve fordította meg a Wawrinka elleni ötszettes meccset. Majd 2008-ban hitetlenkedve fogadta, amikor Djokovics torokfájásra hivatkozva adta fel kettejük meccsét Monte-Carlóban. 2009-ben egyenesen nevetségesnek bélyegezte Djokovicsot, amiért címvédőként hőgutára hivatkozva feladta az Andy Roddick elleni negyeddöntőt Melbourne-ben.
A legjellemzőbb eset mégis valószínűleg a 2011-es US Openhez fűződik, amikor az elődöntőben, az előző évhez hasonlóan Djokovics vert helyzetből fordította meg a „Sir Roger” elleni meccset úgy, hogy a svájci meccslabdájánál elképesztő fonákkeresztet ütött. A kézfogáskor Federer gyilkos pillantást vetett a szerbre, majd a sajtótájékoztatón így osztotta ki: „Djokovics akkor már nem hitt abban, hogy megnyerheti a meccset. Nagyon kiábrándító egy ilyen játékostól kikapni, mert úgy éreztem, fejben már nem is volt ott. Aztán beüt egy szerencsés fonákot, és kész, vége.”
John McEnroe azt a szerencsés fonákot minden idők egyik legnagyobb ütéseként jellemezte, ami szerinte a szerb kikezdhetetlen önbizalmáról is árulkodik. Amikor ezzel szembesítették, Federer ironikusan reagált: „Önbizalom? Ugye csak viccel? Ugyan már, kérem. Vannak játékosok, akik úgy nőttek fel, hogy 2:5-nél a döntő szettben elkezdenek vagdalkozni. Én soha nem játszottam így. Én abban hittem, hogy a kemény munka megtérül. Hogy lehet valaki képes ilyen ütésre meccslabdánál? Lehet, hogy húsz éve így csinálja, és neki ez teljesen természetes. Ezt tőle kellene megkérdezni.”
Az ehhez hasonló nyilatkozatok is hozzájárultak ahhoz, hogy a közönség szinte megutálta a betolakodó Djokovicsot. 2015-ben New Yorkban, amikor legyőzte Federert a döntőben, taps helyett kifütyülték őt. A szerb akkor még megértően nyilatkozott – nyilván nem könnyű megemészteni egy ekkora bajnok és kedvenc vereségét, azért dolgozik, hogy egyszer őt is ennyire szeressék –, később aztán, amikor egyeduralkodóvá vált, többször kiosztotta a vele ellenséges közönséget. Az sem véletlen, hogy Djokovics a minap úgy nyilatkozott, hogy Nadallal mindig könnyebben megtalálta a közös hangnemet, mint Federerrel.
Vajon csak Djokovics változott meg napjainkra? Többről van itt szó. A mai fiatal generáció legjobbjai már másként tekintenek rá, mint Federer és Nadal. Carlos Alcaraz, Jannik Sinner vagy éppen Alexander Zverev Djokovicsról alkotott véleményét már nem befolyásolja a szerbiai háború, a politikai mellékíz, ők már nem udvariatlan betolakodót, sokkal inkább példaképet, mestert látnak Djokovicsban, aki közel a negyvenhez is versenyképes, és persze győzni akar, nem adja olcsón a bőrét, de abból sem csinál ügyet, ha éppen vereséget szenved.
„Novak még mindig mindent lát a pályán. Minden labdára van válasza” – Alcaraz így méltatta őt az idézett közös wimbledoni edzés után. „Ma én voltam a jobb. De Novak még mindig a legösszetettebb játékos” – Jannik Sinner így dicsérte Djokovicsot a 2024-es Australian Open után. Maga a szerb pedig egy-egy vereséget rendre azzal intéz el: Sinner vagy éppen Alcaraz ma túl jó volt ahhoz, hogy nyerhetett volna ellenük.
Ez a hang nem éppen jellemző a teniszre. Pláne a nagy bajnokokra, amikor felbukkannak a trónkövetelők. Amikor Michael Chang 1989-ben, 17 évesen megnyerte a Roland Garrost, Jimmy Connors így gratulált neki: „OK, nyert Párizsban. Wimbledonban a harmadik fordulóra halott lesz. Ha gyors a fű, egy játékot sem nyer.” Ugyanő az ifjú Agassit így jellemezte a „Paradicsommadár” híres Canon-reklámjára utalva: „Tényleg a külső a minden? Először próbálj már meg nyerni valamit!”
Djokovics másként viszonyul a fiatalokhoz. Amikor a 2021-es ATP-világbajnokság (ATP Finals) elődöntőjében kikapott Alexander Zverevtől, a következő szavakkal gratulált az orosz származású németnek: „Remélem, egyszer túlnősz rajtam.” A viszonzás nem maradt el: amikor Djokovics visszalépett a 2024-es Australian Opentől, s John McEnroe-val az élen sokan kétségbe vonták a sérülését, Zverev kelt a védelmére, kijelentve, senkit sem tisztelt jobban Djokovicsnál.
S mintha lassan enyhülne a légkör Djokovics körül. Tapsot, sőt együttérzést váltott ki, amikor azt fejtegette az idei Garros után, valószínűleg ez volt az utolsó párizsi fellépése. Hasonló tiszteletre számíthat Wimbledonban is. Ami talán az utolsó esélye Grand Slam-torna megnyerésére. A tavalyi US Open, idén az Australian Open, Indian Wells és a Miami Masters azt mutatja, kemény borításon a fiatalok már egyértelműen átvették az uralmat. Párizsban ugyan jól játszott, Sinnernek mindent bele kellett adnia a sikerhez, de a végeredmény és a játék képe is azt üzente: ha nem is döntő fölénnyel, de jobb volt az olasz. Megalapozott vélemény, miszerint a rutin füvön, Wimbledonban ér a legtöbbet. Ez lehet Djokovics esélye.
Hogy meglesz-e a szép búcsú, a huszonötödik GS-torna-siker? Ki tudja, ma már nem a szerb veterán győzelme a papírforma. Eggyel több vagy kevesebb, mit sem számít. Már így is Novak Djokovics minden idők legeredményesebb férfi teniszezője. S egyben minden idők legjobbja? Ahhoz más, több kell.
Djokovics lassan két éve, a 2023-as US Open óta egyetlen Grand Slam-viadalt sem nyert meg, e két évben mégis többet tett azért, hogy minden idők legjobbjaként emlékezzünk rá. A párizsi olimpián aratott diadal után valószínűleg nem csupán jól hangzó nyilatkozatot adott, valóban a legmélyebb érzéseiről beszélt, miszerint ez a legfontosabb győzelme, mindent elért, amiről csak álmodhatott. Most már csak élvezni akarja a teniszt. Élvezzük hát mi is vele együtt. Mindig felbukkannak újabb és újabb csillagok, de több, mint klisé: Novak Djokovics nélkül más lesz a tenisz.
