Utolsó szem körte

A Zuglóért Polgári Egylet Illés Sándor író, lapunk tiszteletbeli örökös munkatársa emlékezetének őrzésére egykori otthona, alkotóműhelye falára emléktáblát állít július 8-án. Olvasóinkat is megörvendeztető hír szeretett munkatársunk, Sanyi bátyánk szellemiségének megtartása, az, hogy otthona, a főváros, illetve a zuglói egylet példát ad, hogyan őrizzük a legkiválóbbak élő munkásságát. Igaz a klasszikus mondás: minden író addig él, amíg olvassák. Illés Sándor öröksége, művei, regényei, de akár novellái, karcolatai, az ujjunkkal érinthető tegnap igaz írásai megmaradtak, mert beszélünk róluk.
Középiskolát végzett fiatalok hívtak meg beszélgetésre, amelynek témája a hazaszeretet, szülőhely, szülőföld mostanában ritkábban emlegetett kérdései, hogy új évezredünkben lehet-e ezekről szólani, nem temette-e el az idő ezeket az érzéseket, mit adhat a ma felnövekvőknek a régi fogalmak összessége? Készültem a kényesnek gondolt vitára, és érveim egyike Illés Sándor számomra minden időkre megmaradt kis remeke volt, amely Bácskai üzenet címmel jelent meg egyik kötetében. Szülőhely, ahová ő soha nem térhetett vissza, de egész életére témái tárháza lett, és ha onnan jöttek látogatók, hírek, azok a hétköznapi életben nála mindent megelőztek. Temerinből Puszti János (távoli rokon) hozott valami ajándékot. Nehezen került elő, mert előbb minden más fontosabb tudósítás megelőzte. Az ajándék pedig nem más volt, mint egy szem körte. „Az udvarotokból való, fáját kivágták, már csak tűzre való, de én elhoztam az utolsó szemet.” És akkor az íróban egyszerre fölelevenedik minden. Egykoron, amikor nagypapával együtt ültették a fát, ő hordta az ültetéshez a vizet, és ma is hallja a hangot, amely így szólt: „Ha eszöl a gyümölcséből, akkor gondolj majd rám, kisfiam.” És Puszti János, aki ott járt a telken, azt hallotta az új gazdától: tűzre vetem, nem ér már ennek semmit a gyümölcse. Puszti János akkor leszedte az utolsó szem körtét, és elhozta Budapestre. Üzenetnek. Amikor a látogató elment, az író meghámozta, elfogyasztotta, és azt írta a történet befejezéseként: az üzenetet megkaptam. Mit üzenjek vissza? Talán azt, hogy erős gyökerekkel kell most a földbe kapaszkodni. És hinni abban, hogy zord viharok elvonulása után ismét kisüt a nap…
Hallgatóim számára így összegeztem mondanivalómat: az író, aki elveszítette még a hazalátogatás lehetőségét is, a leghitelesebben úgy adja vissza a történelmi torzulások kézzelfogható valóságát, hogy nem vitázik, nem vádaskodik, hanem bizonyít. És ha a történelmi tévedések belekényszerítik az embert az igaztalanságok sorozatába, akkor se feledje, hogy az igazság üzen az író szavaival! Ezért kell nekünk olvasni, tájékozódni, hogy ne térítsenek tévutakra bennünket semmilyen hatalom vezetői. A fiatalokkal való találkozásról sajnos már nem tudtam élőben beszámolni neki. De a lényeg, hogy közelmúltunk történelmének tanúi, közöttük Illés Sándor művei, lapunk hasábjain hetenként megjelent jegyzetei megérintsék az ifjabb nemzedéket.
Az emlékezés sok olyan történetet juttat eszembe, melyek közül úgy gondoltam, érdemes felidézni az alábbit. Aratás után volt, és ő vidékről érkezetten, frissen és bizakodón vezércikket írt az ünnepről: megtermett az ország kenyere. A vezércikkírás mindennapi töredelem volt, és külön vállalás. És akkor, azon a reggelen a főszerkesztő közölte: a vezércikktéma bizonyos KGST-tanácskozás új feladatának ismertetése. Illés Sándort kérte, hogy sürgősen fogjon hozzá. Sanyi bátyánk a kiadott feladat elhangzása után a szája íze szerint megírt aratási cikket apró darabkákra tépdeste, majd a kis papírhalomra ráfújt, és ennyit mondott: „Ezért igyekeztem?” Aztán visszavonult a szobájába, és két-három óra elteltével vitte az új vezércikket, s kissé cinkosan odaszólt a kárörvendőknek: „Ti is járhattok így!” Nekünk, akik hallgattuk a régi idők históriáit, megjegyezte: „Emlékeztek, így éltünk.” Aztán visszatért a temerini határba, ahová a papával együtt mentek kocsin, két lóval, és a papa kaszált, ő pedig a nyári jászolnál friss szénát vitt a lovaknak. Mindig emlegette: kora reggel, a harmat felszállása után mezítláb járni a fűben, nincs annál jobb egy gyereknek, aki Bácskában született, csak az idő elsodorta.
Meggyőződéssel írom: elsodorta, de fölemelte a maradandóságba.

A Zuglói Polgári Egylet 2010. július 8-án, csütörtökön 18 órakor felavatja Illés Sándor író-újságíró emléktábláját. Helyszín: Budapest XIV. ker., Cházár András utca 18.