Végtelen dimenziók között

Különös, senki máséhoz nem hasonlítható világot hozott létre az elmúlt évtizedekben F. Farkas Tamás. Művei első pillantásra megragadják nézőjüket. Egyrészt szépségükkel, színvilágukkal, másrészt a formaszervezés logikájával, amely kezdetben kristálytisztának tűnik, a mű szemlélése közben azonban kiderül, hogy semmi nem az, aminek látszik, a síkon megjelenő térbeli alakzatok, bonyolult struktúrák illúziók csupán, hiszen úgy, ahogyan ígérik a térben valójában sohasem jelenhetnének meg.
Paradox dolog ez, azaz látszólagos ellentmondás. Mint ahogyan az is az, hogy F. Farkas Tamás a képzőművészet világa felől szemlélve a tudomány határterületei felé közelítve hozza létre műveit, a tudósok számára pedig olyan gondolkodó, aki a művészet eszközeivel fejez ki olyan igazságokat, amelyek képletekbe rendezve sohasem lennének kifejezhetők. Nem véletlenül értékelik munkásságát a tudomány berkeiben, hívják meg műveit a világ számos pontján az Egyesült Államoktól Japánig, Nyugat Európától Izraelig rendezett kiállításokra, amelyek a legtöbb esetben az ő művein is megjelenő szimmetriával illetve annak sérüléseivel foglalkozó tudományos konferenciákat, szimmetria fesztiválokat kísérik.
Maga is tart előadásokat, publikál tudományos folyóiratokban, részt vesz a Nemzetközi Szimmetria Társaság munkájában. Akár jelkép értékűnek is mondhatjuk, hogy egyik első publikációját egy neurobiológus társaságában a Leonardo című szaklap számára írta. Ha szellemi elődjeit, a művészet és tudomány világa számára egyaránt fontos viszonyítási pontjait keressük, akkor mégsem elsősorban a reneszánsz nagy polihisztorában, hanem inkább M. C. Escherben, a szimmetria és az egyes képi elemek, struktúrák irreális összeillesztésének mesterében. Fontos kiindulópontot jelentett ugyan Escher művészete, de számára a geometria sohasem kötődött figurális motívumokhoz, épületekhez, állatokhoz, emberekhez, mindig a maga tisztaságában jelent meg. Művészi világa gazdagodásához kizárólag a geometriai szerkezetek, problémák tanulmányozásán keresztül vezetett az út. Konzekvensen geometrikus művész, 1972 óta szenvedélyesen foglalkoztatják a lehetetlen alakzatok. Ahogyan a nyolcvanas évekig visszanyúló, de elsősorban a kilencvenes, kétezres évek termésére koncentráló összeállítás mutatja, egyfajta szikárság, szűkszavúság, egynemű háttér előtt megjelenő formák együttesei jellemzik a lehetetlen és többdimenziós formákkal való kísérletezés-kutatás első, jó egy évtizedes periódusát, a Penrose-háromszögként kapcsolódó, Möbius-szalagként egymásba hatoló, hiperkockaként épülő, egymás útját irreálisan metsző, keresztező erővonalak időszakát. A posztmodern beköszöntével a művek struktúrája a korábbinál is összetettebbé válik. Egyrészt megőrződnek az irreális módon kapcsolódó szerkezetek, másrészt a festményen belül több sík illeszkedik, vagy inkább hatol egymásba. Mindegyik sík logikus módon szerveződik az adott léptékű irreális formarendszer, a rács- vagy éppen meander- szerkezet, a síkok pedig különös, igen dekoratív összhatású együttest alkotnak.
A kutatás egymásra épülő fázisai miatt inkább tematikai csoportokra, mintsem kronológiai fejezetekre, alfejezetekre oszthatjuk a kiállítás műveit, amelyek egy részével F. Farkas Tamás a szó szoros értelmében kilép a térbe. Faplasztikáival, amelyeket a közelmúltban elhunyt Csóti Gábor kivitelezett, mintha csak azt tudatosítaná a szemlélővel, hogy bár a szellem, a gondolkodás távoli világaira utalnak, az esztétikum világába is mind mélyebbre hatolnak, a végtelen dimenziók felé – nem is olyan lehetetlen formákból építkeznek művei.
(F. Farkas Tamás: Paradox. Budapest Kiállítóterem, augusztus 22-ig.)