KutyaKutya

Gyerekkori autókártyázások gördülő flottája – zöldezüst, aranyló fahéjszín, csillámporosan orgonalila Datsunok, Mazdák és Volkswagenek, tűzpiros, áramvonalas Lotus Ford, lapos Ferrari, ám mind közt legkülönb a zöld testén 10-es rajtszámmal tüntető, karcsú Lola-T, ez a lap mindent visz, neve, akár egy bomba nőnek, számos világverseny eredményes típusa, hengerek száma 12, hengerek össztérfogata hétezer köbcenti, teljesítménye hatszáz lóerő… Végsebessége és fogyasztása ismeretlen és elképzelhetetlen, akárcsak a hatszáz ló, amelyeknek összeadódó izomkapacitása a nikkelezett hengerek mélyén sűrűsödött. Persze távolról ugattam a sebességet, akár Lobonc, a házunk előző tulajdonosától bónusz ajándékként megörökölt, ázott, futkosó cserge, ez a komondor–puli keverék, amely addig loholt hörögve minden forgó járműkerék mellett, míg az végképp el nem tűnt a beláthatatlanban.
Három-négy évesen már felismertem az utcán az autómárkákat, a Zsilugit vagy Liguzsit, a Rabantot és Vargóbot, nem is beszélve a Bácsijáról vagy a Poszki Fiáról. A közúti boldogság felülmúlhatatlan csúcsának tetszett az a nap, amikor a varázsütésre elillant ötéves várakozási idő után a korábbi egy helyett két Wartburggal furikázhattunk, míg a régit el nem adtuk. Két kocsival látogattuk hát meg a tőlünk három utcára lakó nagymamát, anyám vezette elöl az új járgányt, apám hátul a régit, én természetesen az újban ültem, bambultam hátra, és közben mintha ott ültem volna a másikban is, ismertem apróra az ablaknyitó letört kallantyúját és a plafon borításának hibáját, ahol a víkendtelekre szállított kapa nyele kibökte a műbőrt. Így gördült a család két kocsira szakadva, negyven kilométeres csillagközi sebességgel.
A volán feletti uralom elérhetetlen pillanata éppoly észrevétlenül jött el, mint amilyen átmenet nélkül felnő az ember. Az egyetemi évek alatt pénzkeresésképpen taxiztam, így volt szerencsém atomjaira széthajtani egy narancssárga Ladát, egyben megalapozni emberismeretemet is – ritkán tud valaki meglepni e tárgyban. Aztán jött a tolmácsolás, a német cégnél betöltött állás, az ingázás Frankfurt és Pest között, a Merci, amelyet alám pakoltak – hadd toljam rendesen! – és az éjszakai vezetés megszámlálhatatlan órái, sziporkázó karácsonyfafényű városok között. Egy ízben éppen egyenletes kétszáznegyvennel hasítottam az autópályán, mikor egy benzinkút mellé érve eszembe villant, hogy tankolni kéne. Rögtön áttértem a leforduló sávba, és ráléptem a fékre, csak azt felejtettem el, hogy nem százharmincról, hanem majdnem kétszer annyiról kellene most lelassulni. Hirtelen, mint valami élesre vágott filmen, szökkent egyet felém a kút, a shop és az ekkor még mosolygó benzinkutas fickó. Tövig tapostam a fékpedált, a pasas rémülten ugrott el az útból, nagy csikorogva éppen hogy meg tudtam állni, a shop üvegablaka ott villódzott egy méterre az autóm orrától. Bentről a kővé dermedt pénztáros bámult rám hatalmas szemmel, kezéből aprópénz szemerkélt. Valahogy nem akaródzott elmagyarázni, hogy eszem ágában sem volt kinyírni őket, csak kicsit elbambultam, hehe, akkor teletank lesz, plusz egy jeges tea, inkább kifaroltam pörgő kerékkel, tepertem gyorsan tovább, benzint majd veszek másutt.
Bogarak kopognak és mázolódnak széjjel a retinámon, ásítozó benzinkutas lányok szolgálnak ki több-kevesebb előzékenységgel, pótanyuka módjára gondot viselnek rám, ellátnak mikróban melegített étellel (a mikró ugyanúgy változtatja meg az étel anyagszerkezetét, ahogy az éjszakázás az ember agyszerkezetét), kávét szürcsölök hőtartó fémbögréből, kékes nyálkával mosok kezet és arcot, szemöldökömben hűvös vízcseppek ülnek, párolognak a légkondicionáló leheletében.
Talán már nem is én uralkodtam a sebességen, hanem ő hajtott előre, használt fel engem, hogy általam kerülhesse a lépten-nyomon felmerülő akadályokat. Kitinpáncélos autóm puha belső szerveiként működtem, táplálkoztam és ürítettem, döntöttem és irányítottam már csupán. Törvényszerű volt, hogy előbb-utóbb utamat szegi valami, mégis váratlanul ért, amikor az éjszaka kellős közepén, egy kis német falu főutcáján söpörtem százharminccal, és egyszeriben előttem termett az a border collie, bár a fajtáját akkor nem tudtam még, később néztem ki állatbolond kislányom nagykönyvéből, pontosan felismertem, mintha éppen abból a katalógusból ollózták volna ki, kifésült szőrrel, kiállításra készen. A lányomnak nem említettem, mit keresgélek párnája alatt őrizgetett kedvenc kötetében, úgy volt a négylábúakkal, mint én az autókkal, hogyan is magyaráztam volna el neki, mit tettem! Nem tettem semmit az égvilágon, fékeztem, a biztonsági öv nagyot rántott rajtam, hetek múlva is éreztem bordáimon a húzódást. Szerencsére a motor nem fulladt le, rettenetesen hörgött viszont, nem is mertem megállni, olyan erővel kaptam oldalba azt a dögöt (persze amikor oldalba kaptam, még nem volt dög), rommá szaggatta az egész lökhárítót és hűtőrácsot, csoda, hogy a kocsi kihúzta hazáig. Mit kellett volna tennem? Felzörgetni éjjel háromkor a falu lakóit, hogy ripityára zúztam egyikük házi kedvencét? Szállás és szerelő után nézni ellenséges, vadidegen terepen? A kocsi biztos nem indult volna el még egyszer, ezt utólag mondták is a szervizben.
Szerelő haverom mérsékelt örömmel fogadta a kevéssé gusztusos melót – az utolsó anyacsavarig minden csupa egybesült vér és szőr. Nem volt olcsó mulatság, gyakorlatilag ki kellett cseréltetni a Merci első harmadát. Azóta megesik, hogy fényes nappal egy nagyvárosi utca kellős közepén fékezek, dudál mögöttem mindenki, mint az eszelős, tisztára úgy láttam, megint ott áll a border collie, huszonöt kilónyi, ütközésre kész csont és szőr és izom, mintha a képeskönyvből vágták volna ki. Pihenek én rendesen, nyugi, relax, még valami jógalégzést is elsajátítottam, feleségem azt mondja, segít. Csak az az átkozott szag ne kísértene, mindent fertőtlenítettünk, lemostunk, a motorban sem maradhatott nyoma, mégis bűzlik az autó, rothadásszag lengedez, nem tágít, motoszkál az agyamban. Ha akkor lassabban megyek, ha akkor nem hajtok el… Az ég szerelmére, mit használtam volna vele bárkinek? Levegőt sem kapok, az illatosítók mit sem érnek, már azon voltam, megszabadulok a kocsitól, de bűn lenne túladni rajta, soha ilyen tökéletes társat!
Aztán egyszer golyóstoll után kutatva beletúrtam a kesztyűtartóba, és valami ragacsosat tapintott az ujjam, igen, pontosan az a szag… egy ősrégi, kifolyt, megbuggyant kávétejszín, nyugi, relax, a lidércnyomásnak vége… mostantól csak a lányom katalógusában lapul az a szerencsétlen négylábú… a pszichológus nyilván megint azt mondaná, ne csináljam… néha mégis felütöm ott a könyvet, és hosszan nézem.