Közelítsünk talán először az általánostól a konkrétumok felé: gondolta volna, hogy sikeres edzői pályafutással a háta mögött, hatvanesztendősen, évtizedek rutinjával ennyire nehéz lesz a debütálás a válogatott élén szakmai, emberi, már-már erkölcsi szempontból is?
– Akkor én is általános értelemben, messzebbről kezdem. Úgy érzem, áttörési ponthoz érkezett a magyar labdarúgás, hogy hosszú évek lejtmenetéből egy felfelé vezető útra lépjen. A kormány által megfogalmazott sportpolitika, az MLSZ új vezetése, a szakmai irányítás Nyilasi Tiborral és Both Józseffel szerintem ebbe az irányba mutat. Bár akad fontosabb terület, azzal azért tisztában vagyok, hogy a futball első számú reklámhordozója az A válogatott, tehát a felelősségem lényegesen nagyobb, mint eddig bármikor, az U20-as csapatnál vagy a klubjaimnál. Minden egyes megnyilvánulásunk nemcsak a csapatot, hanem az egész sportágat és az egész országot minősíti.
– Júliusi kinevezésekor azt nyilatkozta a Magyar Nemzetnek: „Már az ősszel induló Eb-selejtezőkön szeretnék előrelépni, a második vagy a harmadik helyet megszerezni a csoportban, a 2014-es brazíliai világbajnokságon pedig ott kell lennünk. Ha ez nem sikerül, az azt jelenti, rosszul végeztük a munkánkat, ismét esedékessé válhat a váltás.” Azóta már többször árnyalta e kijelentést. Rájött a vállalás valós nehézségeire?
– Akkori nyilatkozatomnak volt egy másik mondata is, ahol arról beszéltem, ki kell alakítanunk egy olyan csapatot, amelyik az eddigieknél nagyobb eséllyel indulhat a vb-selejtezőkön, ám a siker azért sorsolásfüggő is lesz. Az a fontos, hogy az önmagunk számára felállított mércét át tudjuk ugorni. Csányi elnök úr szerint inkább a 2016-os Eb-szereplésre van reális sansz, hiszen a létszámot is bővíteni fogják tizenhatról huszonnégyre. Mi a magunk számára egy feszítettebb célkitűzést fogalmaztunk meg.
– Beiktatásakor azt is említette, hogy csak a csapat, a futball, az ország iránt felelősséget és alázatot érző játékosokra építene. Huszti Szabolcs múlt csütörtöki közleménye, majd válogatottságának lemondása enyhén szólva is ellenpontját adja ennek az egyébként szép gondolatnak.
– Huszti kezdeményezte velem a beszélgetést a moldávok elleni mérkőzés után, négyszemközt. Akkor még éreztem az említett elhivatottságot Szabolcsban, úgy véltem, nem meríti ki azt a kritikát, hogy elítéljük. Átmeneti állapotnak tűnt, hogy csak a kispadon ül klubjában, s ezáltal a válogatottban is, ebben az értelemben fejeztük be az eszmecserét. Ezek után meglepett, hogy bizalmas beszélgetésünket, amelyben minden felvetésére válaszoltam, a nyilvánosság elé tárta. Az én morálom másról szól. Magyarázkodni nem szeretnék, a lelkiismeretem tiszta, azt azért leszögezném, hogy nem kapusként, hanem a bal oldalon számolnék vele, ezen a poszton viszont Dzsudzsák Balázs jelenleg jobb nála. Sajnálom, ha sandaságot feltételez rólam, s azt is, ha elveszítjük, azért, mert nincs meg a csapattal szembeni alázata.
– Ám a jelek szerint Huszti nem magányos farkas, Juhász Roland például – bár szombati számunkban leszögezte, ő sosem mondaná le a válogatottságot – sok mindenben egyetért vele. Jelezte, érzékelhető a feszültség a légiósok és az itthon játszók között, így szükségét látja egy tisztázó megbeszélésnek. Mit tehet ilyenkor a szakvezető?
– Nagyon rövid időt tartózkodtunk együtt, s a csapatépítésnél ennél lényegesen többre van szüksége klub- és válogatottszinten is a szakmai stábnak. A felszínre került feszültségforrásokról természetesen telefonon tájékozódtam a csapat meghatározó játékosaitól, többek között Juhász Rolandtól, akit emlékeztettem az MTK-nál korábban együtt töltött évekre. Az edzői pályafutásom ugyanis akkor és máskor is a szakmaiságról szólt, nem a különböző érdekcsoportoknak való megfelelésről. Rendre ütköztem klubtulajdonossal, menedzserekkel, mert játékospártiként mindig a csapatot képviseltem. Hatvanévesen most miért változnék meg? A jelek szerint van néhány fiatalember, aki még nem ismer erről az oldalamról. Telefonon nyilván nehezebb a problémát kezelni, ezért a soron következő összetartás alkalmával természetesen ezeket a megalapozatlan feltételezéseket az egész társaság előtt át kell beszélnünk. Ahol eddig dolgoztam, mindig sikerült jó közösséget teremtenem, hiszem, hogy itt is meg fogom tudni oldani, függetlenül ettől az ügytől.
– Más miatt, de Dzsudzsák Balázzsal is beszélgetnie kellett négyszemközt a svédek és a moldávok elleni Eb-selejtezők között. Annak az eszmecserének legalább pozitív lett a végkifejlete?
– Mindenképpen megvolt a haszna. Balázst lecseréltem a stockholmi mérkőzés szünetében, majd elmondtam neki, hogy továbbra is bízom benne, de nem voltam elégedett az ott nyújtott teljesítményével. Erre mi történt? Moldova ellen már sokkal motiváltabban és jobban játszott. Egyébként többre tartom azt a játékost, aki jó versenyzőtípus és komoly véleményt formál, mint aki közömbös és apatikus.
– Ötször választották az év edzőjének, háromszor volt bajnokcsapat trénere, mesteredző, 2003 végén már önt javasolta a szakmai bizottság a nemzeti gárda élére, aztán mégis Lothar Matthäus ugrott elő a paraván mögül. Mit gondol, időben, jókor lett szövetségi kapitány?
– Az élet majd eldönti, de a már említett pozitív változásokat, szándékokat látva mindenképpen jókor kerültem a nemzeti csapat élére. Nem elégedhetek meg a pillanatnyi részsikerekkel, nekem az a feladatom, hogy hosszabb távú célokat elérni tudó csapatot építsek, ezért kutya kötelességem a fiatalokat segíteni.
– Apropó, fiatalok! Bő egy éve némi meglepetésre került az előző vezetésű MLSZ alkalmazásába az utánpótlás-válogatott szövetségi edzőjeként, noha korábban rendre kritikával illette az egyes szakmai lépéseket. Ennyire meghatotta, hogy Kisteleki István nyíltan beismerte hibáját, s amolyan békejobbot nyújtott?
– A feladat volt nagyon vonzó, hogy az A válogatott előszobájában dolgozhatok. Az elnök úr belátta, hogy a holland rendszer, amit Jámbor László bevezetett, hibás döntésnek bizonyult. Az európai labdarúgásban nincs rá példa, hogy külföldi szakember álljon az utánpótlás élén.
– Megérkezett, majd azonnal történelmet írt az U20-as válogatott világbajnoki bronzérmével. Hová helyezi ezt az eredményt edzői karrierjében?
– Közel egy évet dolgozhattam együtt ezzel a korosztállyal, s az időszak legszebb emlékeim között szerepel. A klubsikerekkel ellentétben most nemcsak egy szurkolótábornak, egy városnak, hanem az egész országnak, az egész magyar nemzetnek szereztünk örömet. Már kint, Egyiptomban is éreztük a felénk áradó szeretetet, de itthon szembesültünk vele igazán, amikor gyerekek, nagymamák állítottak meg az utcán, s mondták, mennyire boldoggá tettük őket. Óriási együvé tartozást éreztem és azt, hogy erősítettük a magyar emberek hitét. Kár lenne erről lemondanunk.
– Ez a generáció viszont lemondhat a további nagy dobásokról, hiszen elszalasztotta az U21-es Európa-bajnoki, s ezzel az olimpiai szereplést. Mit érzett a fiaskó láttán, aminek már csak külső szemlélője lehetett?
– Nagyon sajnáltam a fiúkat, hiszen álmaik megvalósulása lett volna az olimpiai részvétel, ami még két évvel kitolta volna a válogatottságukat, hiszen az A csapatba azért még nem mindenki fér be. Nem lenne korrekt részletekbe mennem, hiszen már Róth Anti ült padon, de az tény, megvannak a szakmai okai a kudarcnak, főképp az, hogy a fiúk jelentős része nem játszik a klubjában.
– A mai huszonévesekhez másképpen kell szólni, viszonyulni, mint mondjuk két évtizede? Hiszen annyi minden változott a sportág környezetében, az egész világban.
– Szerintem nem, a húszévesek gondolkodásmódja olyan volt akkor is, mint most, meg lehet és meg kell őket érteni. Nekem pedig az élet nagy ajándéka, hogy folyamatosan közöttük töltöm az életem, úgy érzem, pedagógusként talán valamit sugárzok feléjük a saját értékrendemből.
– Amelyben nagy szerepet játszik szűkebb pátriája szeretete. Miért ragaszkodik ennyire Pomázhoz?
– Úgy gondolom, azok az emberek jobban tudnak tájékozódni a világban, akik a gyökereiknél maradnak. A kertünkből látszik a templom, ahol megkereszteltek, a házunktól csak egy macskaugrás a pálya, ahol elkezdtem focizni. S ahonnan látszik az a dupla törzsű jegenyefa a temetőben, amely alatt a szüleim nyugszanak. Szentendre felől közeledve is mindig irányt mutat, átvitt értelemben is.
– Játékosként Pomázról eljutott a Kossuth KFSE-n és a Bp. Spartacuson át a Honvédba, majd szegedi kitérőt követően az MTK-ba. Az edzősködés mikor és miért kezdte vonzani?
– Elsősorban saját mestereim hatására. A futball alapjaira pomázi nevelőedzőm, Szabó Sándor tanított meg, aki pedagógiából is fantasztikus volt, később olyan szakemberekkel dolgozhattam, mint Budai II László, Hidegkuti Nándor, Lakat Károly, Mezey György. A hatásukra már játékos-pályafutásom végén elvégeztem a TF-en a szakedzőit.
– Az ön tréneri korosztályának nem illúzióromboló, hogy gyakorlatilag asszisztálni kell(ett) a sportág hazai hanyatlásához?
– Az elmúlt évtizedekben a magyar edzőket szerintem méltatlanul kritizálták a visszaesés kapcsán, holott nem feltétlenül az ő képességeiken múltak a negatív folyamatok. Sokkal inkább az iskolai testnevelés elenyészésén, a rossz sporttörvényeken, a támogatások hiányán, a hozzá nem értő, szakmaiságot nélkülöző döntéseken.
– Megélt megannyi sportági vezetést, megjárt sok csapatot. Volt vagy van kedvenc játékosa, tanítványa?
– Sok mindent elért az ember, de az igazi érték, hogy volt csapataim játékosaival mindig örömmel tudunk egymás szemébe nézni. Telefonhívásaim hatvan-hetven százaléka egykori játékosaimtól, játékostársaimtól jön. Én ezekben az emberi kapcsolatokban mérem a sikert.
– Azért a pályán elért eredményekből sem ártana, de régóta nélkülünk zajlanak a világversenyek, ellentétben a hasonló környezetből induló szlovákokkal, szlovénekkel, szerbekkel. Mi ennek az oka?
– Például az, hogy az ötmilliós népességű Szlovákiában kétszer annyi igazolt játékos található, mint nálunk. A futballkultúra túlmutat az A válogatotton, s kár tagadni, ők, bár messzebbről jöttek, összességében előttünk járnak. Felépítettek valamit, miközben mi leépítettünk.
– Akkor csak az igekötőt kell megcserélni.
– Talán most sikerül. Az utóbbi években megfordultam néhány nagy eseményen, világ- és Európa-bajnokságon, Bajnokok Ligája-döntőn, s a nézőket látva elképzeltem, milyen nagyszerű lenne, ha a magyar drukkerek újra mély, érzelmi alapon tudnának követni egy világeseményt. A kényszerszurkolás mégsem az igazi.
origo.hu
Mráz Ágoston Sámuel: Az európai politikusok nem Európa jövőjével, hanem egy tagállam belügyeivel foglalkoztak az EP-ülésen
