A jogsértők jogállamért kiáltanak

Képzeljük el, mi történt volna Amerikában, ha Clinton elnök – akit még csak nem is a rendőrség durva jogsértéseiről, hanem csupán az ovális szobában történt afférról faggattak – azt mondta volna az őt megidéző vizsgálóbizottságról, hogy az nem legitim, és célja csupán a lejáratás

Ez az írás legalább annyira szubjektív és indulatos hangvételű, mint amilyennek Halmai Gábor nevezte a saját pár hónappal ezelőtti publicisztikáját (Búcsú a jogállamtól, Élet és irodalom, 2010. július 23.), amelyben azon kesergett, hogy az új politikai hatalom el akarja venni tőle a lehetőséget, hogy alkotmányos demokráciában élhessen hazánkban. Említett írásában amiatt aggódik, hogy a fő hatalmi ágak és fontos független jogállami intézmények élére fideszes pártpolitikusok kerültek. A neves alkotmányjogásznak például az fáj, hogy ismét alkotmánybíró lehet Bihari Mihály, sőt még Stumpf István is, akiket Halmai alkalmatlannak tart a posztra. „Az a tény, hogy Bihari kilenc éven keresztül volt már alkotmánybíró, nem változtat azon a tényen, hogy jelölésének törvényi feltételei sem első megválasztásakor, sem most nem teljesültek” – írja Halmai, majd hozzáteszi: „Egyébiránt újrajelölését aligha alkotmányjog-tudományi teljesítményének, sokkal inkább a Gyurcsány-kormányt gyakorlatilag megbuktató, nyilvánvalóan alkotmányellenes vizitdíjas, kórház napidíjas, felsőoktatási tandíjas népszavazás lehetővé tételének köszönheti.”
Mintha Bihari szavazatával egyedül döntötte volna el a kérdést az Alkotmánybíróságban. Eléggé példátlan inszinuáció ez Halmai részéről. Hiszen mégiscsak történelmi tény ma már, hogy az Országos Választási Bizottság – az ő aktív közreműködésével – hosszú-hosszú hónapokig akadályozta, hogy a polgárok élhessenek alkotmányos jogukkal, és népszavazás segítségével védhessék meg szerzett szociális jogaikat. Így utólag, az Alkotmánybíróság döntésének ismeretében mondhatnánk azt is, hogy Halmai Gáborék eljárása sértette az alkotmányt, amelylyel akadályozni igyekeztek a Gyurcsány-rezsim bukását eredményező szociális népszavazást. Talán mégis politikai céljaik voltak Halmaiéknak? Az lebegett a szemük előtt, amikor mérlegelték a népszavazásra feltenni kívánt kérdéseket, nehogy véletlenül a baloldali-liberális kormány bukását okozza a népszavazás kimenetele? Halmainak a két új alkotmánybírón kívül a volt és a jelenlegi köztársasági elnök sem tetszik. Nem csak Schmitt Pál nem felel meg alkotmányjogászi ízlésének, de még Sólyom László sem, mint ahogy az sem tetszik neki, hogy Pozsgay Imre reformkommunista politikus az alkotmányt kidolgozó testület tagja.
A véleményformálók egy része vitatta, hogy egy politikust állítanak például egy olyan független ellenőrző szervezet élére, mint az Állami Számvevőszék. És jó néhány jobboldali értelmiségi elégedetten vette volna tudomásul, ha Sólyom László még öt évig a köztársasági elnökünk maradhatott volna. De valóban ezek a személyi döntések veszélyeztetnék alkotmányos demokráciánkat? Nem inkább attól kellene félnünk, hogy előbb-utóbb be kell vallanunk egymásnak, hogy csak áltattuk magunkat már eddig is, hogy valódi, a hétköznapok gyarló valóságában is létező alkotmányos demokráciában élünk?
A törvény előtti egyenlőség a gyakorlatban nem valósult meg teljesen. Akiknek nincs pénzük sztárügyvédre, azok valahogy nagyobb arányban veszítenek el érthetetlen indoklással pereket. Akinek nincs megfelelő kapcsolatrendszere, az több diplomával is nehezen talál képességeinek megfelelő jó állást, mert valahogy mindig valakinek a valakije foglalja el ezeket helyette.
Halmai Gábor az emberi jogok érvényesülését félti, de nem emlékszem arra, hogy hangsúlyosan tiltakozott volna, amikor vétlen járókelőket vertek brutálisan azokon a 2006-os őszi napokon. Nem azt vártam volna el tőle, hogy amikor a számára talán ellenszenves jobboldali tüntetőknek, vagy akár csak a jobboldali ünneplőknek az alkotmányos alapjogait durván megsértették, alkotmányjogászként magából kikelve üvöltsön, csak annyit, hogy jogtudósként szelíd hangon kijelentse: itt alkotmányos alapjogok sérültek. Mint ahogy most is csak az Orbán-kormányt ekézi, az őt nem zavarja, hogy a parlamentbe jutott szocialista párt úgy fütyül az alkotmányra, mint a zabolátlan szél. De nemcsak Halmainak, hanem a baloldali liberális értelmiségnek, jogtudósoknak, politológusoknak sincs egyetlen bősz szavuk sem arra, hogy az az MSZP bojkottálja parlamentbe jutott pártként a 2006-os utcai zavargások hátterét kivizsgáló parlamenti bizottság munkáját, amely a politikai hatalom bázisát adta az ominózus időszakban. Nyakó István szocialista országgyűlési képviselő odáig elment, hogy alkotmánysértésre szólította fel Szilvásy Györgyöt, az ügyben erősen érintett titkosszolgálatokat felügyelő minisztert, amikor azt kérte tőle, hogy ne menjen el „a 2006 az állam részéről a politikai szabadságjogokkal összefüggésben elkövetett jogsértéseket vizsgáló albizottság ülésére”.
A szocialista országgyűlési képviselők nem is vesznek részt a bizottság munkájában, mondván, annak két olyan képviselő is tagja, akik nekik nem tetszenek. Az egyik azért nem tetszik nekik, mert Budaházy György ügyvédjeként járt el, a másik meg azért, mert szabadságharcosnak nevezte a vádlottat. Akit mellesleg törvényeink szerint megillet az ártatlanság vélelme, még akkor is, ha másfél éve – ítélet nélkül – lakat alatt tartják.
Az alkotmányban foglalt állampolgári kötelezettségére Gyurcsány Ferenc is magasról tesz, Nyakótól tudjuk, hogy a volt kormányfő sem megy el a vizsgálóbizottsági ülésre, „mert az politikailag illegitim és nem az igazság kiderítésére, hanem egy hazug politikai lejárató kampány részeként, annak alátámasztására jött létre”.
Képzeljük el, mi történt volna Amerikában, ha Clinton elnök – akit még csak nem is a rendőrség és a kormány durva jogsértéseiről, hanem csupán az ovális szobában történt afférról és a füllentéséről faggattak – azt mondta volna az őt megidéző vizsgálóbizottságról, hogy az nem legitim, és célja csupán a lejáratás. Az alkotmány rendelkezése egyértelmű: „az országgyűlési bizottságok által kért adatokat mindenki köteles a rendelkezésére bocsátani, illetőleg köteles előttük vallomást tenni”.
Tocsik Márta volt az első, aki nem tett eleget alkotmányos kötelezettségének, és nem jelent meg az állami vagyonkezelővel kötött szerződését vizsgáló bizottság előtt. Csakhogy ő nem egy nagy port kavart büntetőeljárás fő gyanúsítottja volt, csupán egy civil állampolgár, nem pedig volt miniszterelnök, miniszter, avagy országgyűlési képviselő. És mégis: akkor még legalább közfelháborodás követte, hogy nem tett eleget alkotmányos kötelezettségének. Az MSZP azonban nem Tocsik Márta, hanem egy parlamenti politikai párt, amely az egyesülési jog gyakorlása során, úgy vélem, törvénysértés nélkül nem hívhatja fel tagjait az alkotmány szándékos megsértésére. Az ügyészségnek fel kellene szólítania a szocialista pártot, hogy vonja vissza alkotmánysértő kérését. Ugyanis nemcsak azoknak a polgároknak, akiket agyba-főbe vertek 2006 őszén, hanem az egész ország népének jogában áll megtudni, kik a felelősek a világra szóló, az ország jó hírnevét leromboló botrányos rendőrségi eljárásokért.
Aki pedig semmibe veszi alkotmányunk rendelkezéseit, annak az én laikus jogértelmezésem szerint nincs helye közéletünkben. Nem lehet például képviselő és köztisztviselő sem.
Jó lenne, ha az új Országgyűlés eleget tenne végre az alkotmánybíróság felhívásának és megszüntetné a mulasztásos alkotmánysértést. Ha megalkotná a hiányzó törvényt, hogy ne lehessen szankció nélkül lejáratni az Országgyűlés egyik legfontosabb jogintézménye, a vizsgálóbizottság tekintélyét.