A magyar dal másnapja

A magyar dal napját vasárnap ünnepeltük országos közszolgálati tévéközvetítéssel, a stúdióban ülő beszélgető és zenélő muzsikusokkal, szakemberekkel, akik, ha időnként mondtak valami jót és igazat és fontosat, hát az olyasmi volt, amin már tíz éve tépjük a szánkat, és nem történik semmi, és meg csak meg sem magyarázza senki, hogy mi miért nincs. Hogy miért nem természetes, hogy a zenei csatornákon hetven százalékban magyar nyelvű dalokat sugározzanak, ahogy ez Franciaországban és a világ más tájain időtlen idők óta van. Hogy miért írnak és énekelnek olyan gyenge angolsággal dalokat magyar zenekarok, amilyet angol anyanyelvű meg sem ért. Hogy lett a fiatal alkotók személyiségének, önképének része az idegenség, a megértés, a közvetlen adás hiánya. Miért van az, hogy amikor Magyarországon elindul egy zenei csatorna, jó szimattal megtalálja a viszonylag jó, friss, izgalmas magyar együtteseket, előadókat, a jó dalokat, majd néhány hónap után azt vesszük észre, hogy éppen azokat a punnyadt, zeneietlen, magyartalan szövegű, kikínlódott áldalokat hallani egy nap négyszer, amelyek ellenében létrehozták a csatorna zenei kínálatát. Én kérdeztem már szerkesztőt, producert, mindenféle szakilletőt, de még név nélkül, nagy titokban se mondta el nekem senki, hogy mindez miért történik így, kinek jó, és kinek fűződik ehhez a rémálomhoz bármilyen érdeke.
Hogy miért nem szélesedik inkább a zenei rádión a paletta? Hogy ha tegnap már belefért egy Radnótit idéző Suhancos vagy egy saját magától költői Takáts Eszter, akkor ma már miért nem fér bele egy Ferenczi György és a Rackajam vagy egy Misztrál? A régi tánczenei koktélokba is befért a Kertész leszek…, és senki nem tekerte el a rádiót azért, mert József Attila-verset énekeltek benne, sőt.
Ha már itt tartunk: tudomásul kell vennünk, hogy a beat és a rockzene mint városi népies műzene szöveg szempontjából a költőit súroló, a költőiből előszeretettel táplálkozó műfajnak született angolul és magyarul egyaránt. Mick Jagger- vagy John Lennon-szövegeket hozzunk fel példának? Baksa Soós Jánossal, Adamis Annával vagy Bródy Jánossal folytassuk a sort? Idézzünk Kovács Ákost, Lovasi Andrást, Kiss Tibit, Kardos Horváth Jánost, Molnár Balázst, Leskovics Gábort? Vető Jánost, Vígh Mihályt? Csakhogy ebből az igen-igen hiányos sorból jó, ha három-négy szerző akad, akinek a dalait hallhatja az, aki bekapcsolja a rádiót a munkához. Helyettük „hungol” nyelvű produkciók, vagy kínrímes, magyartalan, prozódiai botrányszámba menő sorok inkább elbrekegve, mint énekelve. Ezek a magyar dal mindennapjai 2010-ben.
A magyar dal ünnepe meg olyan, hogy a Dolly Roll francia sanzont énekelt magyarul, annyi önfegyelem nincs bennük, hogy magyar szerzeményt válasszanak, Ferencziéket meg épp a szépséges imprónál lekeverik a tévében, hogy több idő jusson valami tök érdektelen dologra.
Na, innen kellene most talpra állni, javaslom, hogy aki erre nem képes, az gyorsan monnyon le.