A társadalmi fejlődést is mérni kell

A GDP-t, a bruttó hazai termék mutatóját hosszú ideje használják a közgazdászok a gazdasági teljesítmény mérésére annak ellenére, hogy bírálóinak száma folyamatosan nő. Korunk környezeti problémái, és különösen a globális felmelegedés veszélyei felszították a GDP körüli vitát. Legutóbb a Sarkozy elnök kezdeményezésére megalakult Stiglitz-bizottság gyűjtött öszsze nehezen cáfolható érveket a GDP egyeduralma ellen, és javasolt alternatív mutatókat. A Stiglitz-bizottság munkája könyv formában is megjelent, amelynek előszavát Sarkozy elnök írta. Így foglalja össze a vita lényegét:
„Addig nem tudjuk megváltoztatni a viselkedésünket, ameddig nem változtatunk azon, ahogyan a gazdasági teljesítményünket mérjük. Ha nem akarjuk saját gyermekeink és unokáink jövőjét pénzügyi, gazdasági, társadalmi és környezeti katasztrófákkal tönkretenni, akkor változtatnunk kell azon, ahogy élünk, termelünk és fogyasztunk. Ehhez pedig meg kell változtatni azokat a mérési módszereket, amelyek segítségével kormányzunk, és amelyekre hivatkozva gazdaságpolitikai döntéseket hozunk.”
De mi is a baj a GDP-vel? Sokáig csak azt a hibáját vetették fel, hogy mivel tartalmazza a cégek által megtermelt profitot, ezért azokban a gazdaságokban, ahol nagy a külföldi tőke aránya, a GDP torzít, mivel hazai eredménynek tünteti fel azt a pénzt is, amit a külföldi cégek kivisznek az országból. Mások arra mutattak rá, hogy a GDP érzéketlen a tevékenységek minőségére: a pusztítást és az építést egyformán értékeli. Például ha Budapest egyik negyedében szép régi házak sorát lebontják azért, hogy azokat modern üvegpalotákkal cseréljék fel, akkor ez a rombolás növeli a GDP-t. De növeli a GDP-t az is, ha megnő a bűnözés, és ezért több rendőrre és börtönre van szükség, vagy ha egy cég szennyezi a környezetet, amelyet aztán rendbe kell tenni. Az utóbbira jó példa a Mexikói-öbölben történt olajszennyezés okozta környezeti katasztrófa. A British Petroleum cég tengeri olajkút fúrásakor bekövetkezett nagyméretű szennyezésének kitakarítása is növeli az Egyesült Államok GDP-jét. Nem növeli viszont a GDP-t a pénzben meg nem jelenő, de társadalmilag fontos közösségi munka, a gyereknevelés, a beteggondozás vagy a civil környezetvédő tevékenység. A GDP legfőbb hiányossága tehát az, hogy egyrészt csak pénzzel mérhető gazdasági tevékenységet képes eredményként számításba venni. Másrészt érzéketlen arra, hogy az adott gazdasági teljesítmény társadalmi szempontból értékes-e. Ezért a GDP-vel mérés nem teszi lehetővé, hogy a gazdasági döntések társadalmi és környezeti következményeit is elemezzük. És éppen ez az, amire Sarkozy elnök is utalt. Ez azt is jelenti, hogy ingoványos talajon járunk akkor, amikor a GDP-vel mért gazdasági növekedés fontosságát hangsúlyozzuk. Erre kiváló példa Kína és India esete. Ugyanis mindkét országban óriási környezetkárosodással jár együtt a GDP-vel mért kiemelkedően gyors gazdasági növekedés. További gond, hogy a GDP érzéketlen a társadalmi különbségek növekedésére is. Elképzelhető ezért, hogy bár egy országban erőteljesen nő a GDP, viszont az új érték elosztása olyan, hogy egy szűk réteg jövedelme kirívóan emelkedik, ugyanakkor tovább nő a szegények száma. Erre is jó példával szolgál India. India GDP-je immáron több éve 6-8 százalékkal bővül. Ennek hatása azonban elsősorban a társadalom felső 10-15 százaléknak erőteljes fogyasztásnövekedésén látszik. A lakosság 77 százaléka viszont napi fél dollárnál kevesebből él. Fel kell tennünk tehát azt a kérdést, hogy a GDP-vel mért növekedés jelenthet-e egyben társadalmi fejlődést is?
Nézzünk most néhány hazai példát! Itt van rögtön a King City ingatlanfejlesztési ügy. Hallhattuk, hogy az eddigi korrupciós botrányok ellenére a beruházók továbbra is keresik a helyet egy kaszinóváros, egy szórakoztatóközpont megépítéséhez. Ez a beruházás azonban egy szűk gazdag réteg különleges fogyasztási igényeit szolgálná ki. Mivel pedig külföldi tulajdonú vállalkozásról van szó, a magyar GDP-be beszámító profitjukat a tulajdonosok valószínűleg hazavinnék. A beruházás által teremtett munkahelyek pedig alapvetően alacsony bérű kiszolgáló munkahelyek lennének. Ráadásul ez a beruházás, bárhol is épülne meg, idegen lenne az ottani természeti és emberi környezettől. Ennek a beruházásnak ezért, bármennyire is növeli a GDP-t, előnytelenek a társadalmi és környezeti hatásai. Egészen más lenne a helyzet, ha mondjuk helyette egy sportközpont épülne, amelyben a környék lakói – fiatalok és idősek egyaránt – egészségük megóvása érdekében sportolhatnának. Egy ilyen beruházás nemcsak a GDP-t növelné, de a társadalom fejlődéséhez is hozzájárulna. A másik példa az Audi tervezett gyárbővítése, amely védett állat- és növényfajok lakta területen valósulna meg. A mellette szóló szokásos érv az, hogy az új gyár sok új munkahelyet hozna létre. Szakértők szerint viszont jelentős negatív környezeti hatásai lennének, mivel védett állatok és növények élőhelyét veszélyeztetné a beruházás. Ez az üzleti érdek ezért szemben áll a környezeti és a társadalmi érdekekkel. A GDP-ben viszont csak az üzleti érdek fejeződik ki. De megemlíthetnénk a Győr-Ménfőcsanakon épülő Auchan bevásárlóközpont esetét is. Itt a beruházás egyrészt egy rendkívül értékes régészeti leletet veszélyeztet, másrészt pedig egy, a győriek által szívesen látogatott, gyönyörű természeti környezetet változtat meg, növelve a forgalommal együtt járó zaj- és füstártalmat. A helyiek arra is figyelmeztetnek, hogy az Auchan odatelepülése tönkreteszi a környező mezőgazdasági kisvállalkozásokat. Ez a beruházás is növeli azt a GDP-t, ami viszont nem képes arra, hogy az emberekre és a környezetre gyakorolt negatív hatásokat is kimutassa. A példák jól mutatják, hogy miért nem jó a GDP egymagában arra, hogy beruházási döntéseket igazoljanak vele. Ezért javasolják a szakemberek, hogy más mutatókat is vizsgáljanak a döntéshozók, mégpedig olyanokat, amelyek az egyes gazdasági döntéseknek nemcsak a pénzügyi, hanem a társadalmi és környezeti következményeit is értékelni tudják. Kiindulópontjuk az, hogy végül is nem az emberek vannak a gazdaságért, hanem fordítva. Robert Kennedy már 1968-ban ráérzett arra, hogy mi igazán fontos az embereknek. Így fogalmazott:
„A GDP-be értékként számít bele a levegőszennyező tevékenység, a cigarettareklám, az erdők kivágása és a természeti csodák feláldozása a növekedésért. De nem számít bele gyermekeink egészsége, oktatásunk minősége, vagy az az öröm, amelyet a szülőkkel való játék okoz nekik. És nem növeli a GDP-t költészetünk szépsége, a házasságok ereje. Röviden, a GDP mindent figyelembe vesz, csak azt nem, ami az életben igazán fontos.”
A Stiglitz-bizottság is ezen a nyomon indult el. Véleményük lényege, hogy csak az a növekedés jó, amely társadalmi fejlődéssel és életminőség-javulással is együtt jár. Az életminőség egyik fontos eleme a tiszta, egészséges környezet. A másik a közösségi terek megléte. Ha természeti környezetet károsít, vagy pihenő- helyet vesz el egy beruházás az emberektől, akkor az hiába növeli a GDP-t, az életminőséget rontja. A társadalmi fejlődésnek az is fontos része, hogy milyen munkahelyek jönnek létre. Az összeszerelő, kis fizetést adó, tudást nem igénylő munkahelyek nem teszik lehetővé azt, hogy az emberek fejlesszék tudásukat, képességeiket. Az ilyen munkahelyteremtés, ha növeli is a GDP-t, a társadalmi fejlődéshez nem járul hozzá. Ezért újra kell gondolni azt a politikusok és a média által szívesen használt közhelyet, amely szerint szeretni kell mindenféle befektetőt, mert az munkahelyeket teremt. Csakhogy egyáltalán nem mindegy, milyen munkahelyet és milyen környezeti, társadalmi hatásokkal hoz létre. Például a munkahelyteremtésre hivatkozva támogatta az előző kormány sok milliárd forint vissza nem térítendő összeggel a Hankook gumigyár dunaújvárosi beruházását. Ha viszont a beruházás valamennyi társadalmi és környezeti hatását és a teremtett munkahelyek minőségét együtt vizsgálta volna, akkor nemhogy támogatást nem adhatott volna, de akár le is beszélhette volna a céget arról, hogy nálunk ruházzon be. Végül oszlassunk el egy másik tévhitet is! A magyar munkavállalót állandóan azzal ostorozzák, hogy nem mobil, azaz nem megy oda, ahol a munkahely van. Ezt egyes elemzők olyan nagy negatívumként emlegetik, amit sürgősen ki kell küszöbölni. Ezek az elemzők is csak pénzben, GDP-ben és üzleti érdekben gondolkodnak, és semmibe veszik azt, amit Kennedy olyan szépen kifejezetett: a pénznél fontosabb lehet a család, a gyermek, a közösség. Ezért nem megvetendő az az ember, aki mindezt nem akarja felrúgni egy rosszul fizető összeszerelő munkahelyért. A gazdasági és környezeti válság arra figyelmeztet bennünket, hogy változásra van szükség a gondolkodásunkban. A politikai közbeszéd, a médiát is beleértve, ma még a válság hatását is csak a gazdasági recesszióval, a GDP csökkenésével jellemzi. Pedig sokkal nagyobb baj a társadalmi recesszió: vagyis életminőségünk, természeti környezetünk romlása.
Ebbe beleérthetjük tudásunk és egészségünk leromlott állapotát és a népességfogyást is. Éppen ezért a mindenáron való gazdasági növekedés helyett fejlődési célokat kell kitűznünk. Ha nem ezt tesszük, akkor megint lemaradunk: gondolkodásban, cselekvésben és életminőségben. Hallgatnunk kell a Stiglitz-bizottságra, amely így figyelmeztet: „Nem létezik egyetlen egy olyan mutató (lásd GDP), amely képes mérni egy olyan bonyolult rendszer, mint egy társadalom valódi eredményeit. Egyébként is itt
az ideje annak, hogy a társadalmi haladást ne a pénzügyi eredményekkel, hanem az emberek jóllétével mérjük.”

A szerző közgazdász