Afganisztáni zsákutca

Az elhunyt fiatal katonanőt és a korábban ugyancsak Afganisztánban meghalt két tűzszerészt a honvédség hősi halottá nyilvánította. De ők áldozatok is. Értelmetlen áldozatok. Az Országgyűlésnek terítékre kellene venni az afganisztáni szerepvállalásunk ügyét

Meghalt egy magyar katona, egy fiatal nő, posztumusz hadnagy idegenben, idegen érdekekért egy olyan nép földjén, amellyel évezredes történelmünk során vajmi kevés közünk volt egymáshoz. Az afgánok emberemlékezet óta nem akartak semmit a magyaroktól, és mi sem akartunk semmit tőlük. És most mégis több száz fegyveres magyar katona teljesít ott szolgálatot. Nyilván nem a szépen hangzó békefenntartói feladatokat látják el, mert ahhoz előbb meg kellett volna teremteni a békét. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy a „demokratikus” állam alapjait rakosgatják le, hiszen milyen demokrácia az, amit harckocsikkal, harci helikopterekkel felfegyverzett hadseregekkel kell ráerőltetni egy olyan népre, amelynek politikai vezetését is a megszálló országoknak is tetsző módon választottak meg egy szabadnak nehezen nevezhető választáson.
Mint közismert, Afganisztánt azért támadta meg az Amerikai Egyesült Államok, mert a 2001. szeptember 11-i World Trade Center elleni merényletért Oszama Bin Laden, az al-Kaida nevű terrorszervezet vezetője vállalta a felelősséget, és az amerikai hírszerzés adatai szerint az idő tájt valahol Afganisztánban bujkált. Hogy az afgán nép tehet-e bármit is azért, hogy a világ rettegett terroristája messze elkerülje hazáját, arról vitatkozni sem érdemes. A terroristává lett szaúdi herceg miatt Afganisztán lett a bosszú első célpontja, majd Irak, mert az a rezsim állítólag támogatta a terrorszervezetet, illetve mert tiltott vegyi fegyvereket halmozott fel.
Mi, magyarok mindkét helyen kivesszük a részünket a feladatokból. Pedig már évek óta alig-alig hallunk valamit a hírhedt terrorvezér vélt vagy valós hollétéről. Afganisztán megszállása után mondták, hogy a tálibok vezére átszökött Pakisztánba. De Pakisztánt mégsem támadták meg, sőt oda amerikai fegyvereket is szállított valamelyik nagy hadiipari multinacionális vállalat, amelyből aztán a hírek szerint jutott a tálibok felfegyverzésére is. Vagyis könnyen elképzelhető, hogy a magyar katona életét amerikai gyártmányú fegyverrel oltotta ki egy tálib harcos.
Miközben mi erőnek erejével demokráciát akarunk teremteni Afganisztánban, Halmai Gábor alkotmányjogász egy interjúban azzal riogatja a HVG olvasóit, hogy Magyarországon a „jogállami garanciák jelentős része az utóbbi időben veszélybe került, az Alkotmánybíróság függetlenségével együtt”. Nahát. Ha igaza van Halmai Gábornak, az egy okkal több, hogy a saját kis jogállamunk garanciáinak megőrzésével bajlódjunk, és hagynunk kellene, hogy az afgánok is oldják meg a magukét úgy, ahogy tudják. Biztonságpolitikai szakértők mondják, hogy Afganisztánban katonáinknak a tálibokkal kell időnként megküzdeniük, akiket hol ellenállóknak, hol köztörvényes bűnözőknek, hol meg iszlám szélsőségeseknek írnak le, egy biztos, a holdbéli afgán tájat ők úgy ismerik, mint a tenyerüket, a megszálló katonákat pedig az egyik szakértő „műholdak által vezérelt digitális harcosoknak” titulálta, akiket nem nehéz meglepni az ismeretlen terepen. Sokáig nem értettük, hogy vajon miért ilyen fontos Afganisztán az Egyesült Államok számára, hiszen Irak esetében elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a geostratégiai okok mellett a hatalmas olajkincs is jelentősen nyomott a latban, természetesen az iraki nép is kiérdemelte már régen a demokráciát. Most egy magyar biztonsági szakértő nyitotta fel a szemünket, hogy a tálibok földje is csak annak térkép csupán, ki gépen száll fölébe, ám a sziklás hegység mélye uránban és más stratégiai fontosságú ásványkincsekben gazdag. Magyarán a nagyon szegény afgán nép megélhetését nem csupán a máktermesztés és a kábítószer-kereskedelem biztosíthatná, hanem az is, ha ezeket az ásványkincseket kibányászhatnák és eladhatnák a gazdag országoknak.
Mózes Miklós veterán ezredes, biztonság- és védelempolitikai szakértő egy interjúban nem rejtette véka alá véleményét, miszerint léteznek olyan országok, „amelyeknek nem érdeke az Egyesült Államok hosszú távú jelenléte” az ásványkincsekben gazdag Afganisztánban. Vagyis az ellenálló tálibok külső támogatást élveznek.
De ha ez így van, nekünk akkor sincs közünk ehhez. Láttuk, hogy Irak újjáépítésében is miféle feladatot szántak nekünk. Akkor értesültünk szerepvállalásunk valódi természetéről, amikor egy fiatalember, aki egy olyan cég alkalmazásában állt, aki mobil wc-ket szállított a „békefenntartóknak”, halálos lövést kapott: az iraki terroristák, egy szélsőséges iszlám csoport vagy a megszálló csapatokkal a harcot felvevő ellenállók, kinek, ahogy tetszik, megtámadták konvojukat. Mi, magyarok híresek vagyunk abban, hogy könynyű megosztani minket, még nemzetstratégiai fontosságú kérdésekben is, láttuk ezt a határon túli magyarok állampolgárságáról hat évvel ezelőtt megrendezett népszavazás idején is. Egy dologban azonban többé-kevésbé egyetértünk több mint százötven éve: nem szeretjük az idegen katonát hazánk területén látni, és nem szeretjük, ha gyerekünket, fivérünket, apánkat idegen földre küldik harcolni idegen érdekek végett. Úgy vélem, hogy igazi társadalmi támogatottságot mai is csak az a külhoni katonai szolgálat élvez, ami valódi békefenntartást szolgál a korábban szemben álló harcoló felek támogatásával az ENSZ égisze alatt. És amely vállalás összhangban áll gazdaságunk, az ország központi költségvetésének teherbíró képességével. Akkor, amikor léteznek hazánkban olyan végletesen leszakadt társadalmi csoportok, akiknél a mindennapi kenyér megteremtése is gond, egyszerűen kijelenthető, hogy nekünk nincs pénzünk ilyen bukásra ítélt afganisztáni kalandorfeladatokra. Egyre több, nálunk sokkal gazdagabb nyugat-európai ország fontolgatja, hogy kivonja csapatait Afganisztánból. Mi lenne, ha most kivételesen nem pályáznánk az utolsó csatlós címére, főleg akkor, amikor ki sem látszunk az államadósságból, amikor minden egyes adóforintnak megvan a sokkal fontosabb helye?
Ráadásul afganisztáni szerepvállalásunkkal mi is a veszélyes terrorcsoportok, a térségünkben meghúzódó alvó ügynökök céltáblájává váltunk. Vajon megérte vállalnunk ezt a kockázatot?
Közismert tény, hogy katonáink, akik például afganisztáni szolgálatra jelentkeztek szigorúan önkéntes alapon, szinte kizárólag a magas zsoldért, az itthoni fizetés többszöröséért vállalták a kiküldetést. Tanulságos lenne felmérni, milyen szociológiai háttérrel rendelkeznek azok a katonák, akik vállalják a veszélyes külhoni szolgálatot, és milyen valódi célból vállalják, hogy életüket is kockáztatják az itthoninál magasabb jövedelemért.
Elég nagy biztonsággal ki merem jelenteni, hogy nem a milliárdos elit gyermekei, még csak nem is a politikai elit gyermekei, de még csak nem is a jól fizetett értelmiségi elit gyermekei vállalják ezt a „nemes” katonai feladatot. Hanem sokkal inkább azok, akik a családjuk anyagi jólétét szeretnék ilyen kockázatos módon megteremteni. Lám, a napokban eltemetett katonanő is éppen a lepattant borsodi térségből származott. A honvédelmi miniszter a legutóbbi afganisztáni tragédia után is úgy nyilatkozott, hogy Afganisztánnal kapcsolatos politikánk nem változik.
Az elhunyt fiatal katonanőt és a korábban ugyancsak Afganisztánban meghalt két tűzszerészt a honvédség hősi halottá nyilvánította.
De ők áldozatok is. Értelmetlen áldozatok.
Az Országgyűlésnek terítékre kellene venni az afganisztáni szerepvállalásunk ügyét. Felül kellene vizsgálni a korábbi döntést. Ezzel tartoznak az elhunytak hozzátartozóinak és a terrorszervezetek potenciális célpontjává tett civil magyar állampolgároknak is.