Az anyanyelven megismert opera

Kinevet engem, mikor vérzik a lelkem – ki énekli ezt, kérdi az Operaház legutóbbi aranykorát még megélt, tapasztalt zongoraművész, miközben a színpad felé ballagunk. Fogalmam sincs, bőséges az irodalom, van benne elég ármány. Otello, válaszol ugyanő, s hiába áltatom magam, hogy jól tájékozódom a darabban, a harmadik felvonásba iktatott sort csak odahaza találom meg. Bizony, műveket az anyanyelvén ismer meg ilyen mélyen az ember – miközben az operafordítások kora leáldozott.
De nem mindenhol! Itt van például az elsőre talányos rövidítésű ENO – a néhai Saddler Wells Színház –, amely 1968 óta deklaráltan a brit tehetségek röptetését tűzte ki célul londoni Coliseum-épületében. De munkálkodnak még kevésbé ismert darabok felfedezésén is, az elmúlt hosszabb időszak fémjele Leos Janacek bevésése a nemzetközi repertoárba Charles Mackerras apostolkodásával. (No és persze, a permanens Britten-kultusz: leghíresebb operáját, a Peter Grimest e társulat jogelődje mutatta be 1945-ben.) Azt viszont nem írják aranybetűkkel honlapukra: mindent angolul játszunk – ez ugyanis evidens az English National Operánál.
Az eredeti nyelvű játszásmód világot elborító divatjának idején az ENO Bohémélet-előadásának filmje gusztusos munka. NB I/B-s, ultrakonzervatív rendezés Jonathan Miller szellemi termékeként, de az is igaz, hogy a harmincas évek brit miliőjének felidézése az adaptáció legmerészebb mutatványa. Magyarán nulla izgalom, mert az mégsem gyorsítja a pulzust, ha a második felvonás Café Momus-képe kevésbé a színes párizsi kavalkádot, inkább Grimes halszagú piacát idézi fel. Ami igazán angol az énekesekben is, az Alfie Boe intonálása: tán a BBC-kompatibilis kiejtés teszi, de Peter Pears reinkarnációja ő nazális, eminens, és olaszos ívekre érzéketlenül száraz tenorjával. (A Parpignol-kétsorost benyerítő úr működési engedélyét viszont fel kéne függeszteni.) A többi fiú és Mimi, illetve a dúskeblű, meghatározhatatlanul egzotikus génkészletű Musette magas színvonalon teszi dolgát, feltűnik pregnáns szövegejtésük annak ellenére is, hogy az angol nyelvű éneklés komoly hátulütője a sok varrottan zártszájú és garatba vitt vokális.
Mennyire más olaszul! „This hand of yours is freezing” vs. „Che gelida manina”, adja magát a különbség – és a híres tenorária első, behízelgő sorára nyilván több időt is áldoztak fordítói, mint némelyik közbülső, alapjában más prozódiájú, más szótagszámú vagy csak egyszerűen angolosíthatatlan szókapcsolatra.
Az operatörténet a kezdetektől, a műfaj Itáliából való kitörése után már ismerte a nemzeti nyelvekre alkalmazás gyakorlatát, s ebben – hogy messze ne menjünk – a nálunk majd’ három évig regnáló Gustav Mahler élen járt: még Wagnert is magyarul adatta Budapesten, ahol pedig mindenki beszélt németül. Ő is tudta: másképp hatol a szívbe, mélyebbre ér, jobban tapad az anyanyelven megismert mű, aztán e tudás már intelligensen fogadja a később érkező, eredeti nyelvű előadások élményét.
Újra magyar nyelvű beavató előadásokra volna szükség, előbb vígoperáknál, ahol a poénértésen sok múlik. És jó és még jobb fordítások kellenének, nem leragadva a régi problémánál, hogy a Lohengrin kórusának két szótagos „Der Schwann! Der Schwann!” felkiáltását csak „A hatty! A hatty!”-ra bírnánk magyarítani. „Ott jön! Ott jön!” – és már túl vagyunk rajta. Mert nem is ez, hanem az operaszenvedély újraalapozása, új generációk bevonása az igazán nagy falat.
(Puccini: La bohéme – Warner DVD, 2010.)