Begyulladt társaság vagytok – mondta a miniszterelnökségre aspiráló honvédelmi miniszter, Gömbös Gyula 1932 késő tavaszán barátainak. A barátok – többek között a kormányzó falujából származó, alacsony sorból érkező „íródeák”, egyébként jogi végzettségű Antal István, a Sándor cárnak becézett későbbi házelnök, Sztranyavszky Sándor, a pártszervező Marton Béla, illetve a hozzájuk csatlakozó Imrédy Béla –, akik a leendő programot dolgozták ki, komolyan aggódtak. Azt hallották, hogy Gömbös mégsem kapja meg a kormányalakítási megbízást Horthytól, a Sándor-palota lakója továbbra is a mélységesen arisztokratikus, háta mögött olcsó pipadohányairól csak Vén Pipásnak emlegetett Károlyi Gyula gróf marad. Gömböst politikai érzéke nem csalta meg, amikor némi flegmával üldögélve a híres velencei hadvezérről, Colleoniról készült Verocchio-szobor kicsinyített másolata alatt, egyik lábát szokása szerint maga alá húzva, lazán leintette aggódó híveit.
Addigi pályafutása persze nem feltétlenül predesztinálta a kormányelnökségre. A Tolna vármegyei Murgán gyerekeskedő tanítóivadék katonaiskolát végzett, az 1918-as összeomlás vezérkari századosként érte. Ekkor kapcsolódott be a politikába, a Károlyi-kormány őszi hónapjaiban zágrábi katonai attasé. Fennmaradt jelentéseiben már megmutatkozik a későbbi országos közéleti róka mentalitása: ügyes, részben használható taktikai javaslatokat küldött Budapestre a szerbekkel és a horvátokkal kapcsolatban követendő irányról, arról, hogyan lehetne esetleg a Muraközt megmenteni Magyarország számára. A követség megszűntével a Károlyi-rendszerrel egyre elégedetlenebb Gömböst hamarosan az ország területének megvédésére, a kommunisták „leküzdésére” tényleges és szolgálaton kívüli tisztekből alakított Magyar Országos Véderő Egyesület élén találhatjuk. Innen egyenes út vezetett a bécsi ellenforradalmár csoporthoz, ahol többek között az 1916-ban megismert és megszeretett politikai mentora, atyai támogatója, Bethlen István gróf vette szárnyai alá.
Barátságuk nem tartott sokáig, a Tanácsköztársaság bukása után, az ellenforradalmi rendszer megszilárdulásával, látványosan elhidegültek egymástól. Az erőszakos, hatalmas ambícióktól és kirobbanó energiáktól duzzadó, a IV. Károly elleni budaörsi csatában jelentős szerepet vállaló, harmincas évei közepén járó Gömbös elégedetlen volt az ellenforradalmi rendszer konszolidációjával, azt megalkuvásnak tartotta. 1924-ben ki is vált az akkor már teljesen Bethlen István uralma alatt lévő kormányerőből, az Egységes Pártból, s barátaival, Eckhardt Tiborral, Bajcsy-Zsilinszky Endrével létrehozta a szélsőjobboldali Magyar Nemzeti Függetlenségi (Fajvédő) Pártot. A húszas évekbeli parlamenti botrányokból Gömbös alaposan kivette részét, nemcsak szónoklataival, de időnként öklével is kiállt vélt igazáért. A párt fajvédelme nemcsak egyébként a hitleri elvekhez nem mérhető zsidóellenességből állt, más népcsoportokat is érintett, elsősorban a németeket. Ezt egyébként minden esetben erős szociális propaganda egészítette ki.
Aztán 1928-ban sokak számára váratlanul visszatért a kormányoldalra, s feloszlatta a fajvédő pártot. Feltehetően tisztán látta: az ellenforradalmi rendszerben csak a gyakorlatilag leválthatatlan kormánypárton keresztül lehet a hatalom közelébe jutni. „Repatriálása” hasznot hozott a Gömböst előbb honvédelmi államtitkárrá, majd miniszterré megtevő miniszterelnök, Bethlen számára is, hiszen egy virulens ellenzéki mozgalmat sikerült így kivonnia a politikai ringből.
Bethlen István kényszerű megválása a miniszterelnökségtől, Károlyi Gyula átmenetinek tekinthető kormányának lemondása nyitotta meg számára az utat a kormány élére. Miniszterelnöki kinevezése, 1932 októbere utáni egyik első megnyilatkozásában revideálta a zsidósággal kapcsolatos nézeteit. „A zsidóságnak azt a részét, amely sorsközösséget ismer el a nemzettel, éppen úgy testvéremnek kívánom tekinteni, mint a magyar testvéreimet. Én láttam a háborúban zsidó hősöket […], bátran és vitézen verekedtek” – mondta a képviselőház ülésén. A korszakkal foglalkozó történész, Szakály Sándor szerint Gömbös ráébredt arra, hogy a zsidó nagytőke nélkül nem lehet az országot eredményesen irányítani. Meg kellett tehát találni az ország gazdasági vérkeringésében döntő szerepet játszó, hazájáért egyébként igen sokat áldozó Chorin–Kornfeld–Weiss–Ullmann-csoporttal a közös utat. A szintén a korral foglalkozó történész, Vonyó József ugyanakkor egy tanulmányában állítja: Gömbös nem adta fel antiszemita nézeteit, ez nyilvánul meg abban is, hogy finom eszközökkel ugyan, de próbálkozott a nagytőke visszaszorításával. Zsidóellenes kijelentést mindenesetre nem tett, zsidóellenes törvényt és rendeletet nem kezdeményezett, ilyet regnálása idején nem is hozott sem az országgyűlés, sem a kormány.
Nem szerepelnek antiszemita kitételek a Nemzeti munkatervnek nevezett, 95 pontos programban sem, amely, mint erre Szakály Sándor felhívja a figyelmet, az első részletes alapossággal megfogalmazott kormányprogram volt Magyarországon. Igaz, megvalósítása több ponton is csorbát szenvedett, így a titkos választások bevezetését, a közigazgatás átalakítását, a közterhek igazságosabb elosztását ideiglenesen elhalasztották. A kormány intézkedései ugyanakkor elősegítették a gazdasági válságból való kilábalást, enyhítettek a birtokos parasztság adóterhein. Külföldi, elsősorban német piacot találtak a hazai mezőgazdaság termékei számára, 1934-ben már a konjunktúra jelei mutatkoztak a gazdaságban. A Bethlen-féle külpolitikai utat járva létrehozták az olasz–osztrák–magyar együttműködést, közeledtek Németországhoz, jelentősen oldva az ország húszas évekbeli elszigeteltségét.
Gömbös hatalomra jutásának első pillanatában megkezdődött a kormánypárt radikális metamorfózisa. Az addig választási pártként működő Nemzeti Egység Pártja (NEP) névre átkeresztelt alakulat országos méretű, az egész társadalmat átfogó megszervezésével erősen központosított, ám rendkívül hatékonyan működő formáció született, amely Szakály Sándor szerint az első modern értelemben vett tömegpárt volt Magyarországon. Fénykorában a közel hárommillió választópolgárból mintegy kétmillióan voltak tagjai. A belépők, akiket sokszor mozgósítottak, nyilatkozatban fogadtak hűséget Gömbös Gyulának: „Alulírott tudatában lévén annak, hogy a nemzet megújhodásához feltétlenül szükséges nemzeti összefogás gondolatát a Nemzeti Egység Pártja és annak vezére, vitéz Gömbös Gyula képviselik; belépek a Nemzeti Egység Pártjába és a Vezért célkitűzéseiben és munkájában minden erőmmel támogatni kötelességemnek tartom.”
Az egypártrendszer irányába mutató folyamat az 1935-ös előrehozott választások után tovább gyorsult. A Bethlennel való ellentétek kiéleződése miatt Gömbösre nézve komoly veszélyt jelentő, inkább „István Gazdához” húzó parlament kormányzói feloszlatása után az utolsó, részben nyílt s egyébként számos erőszakos visszaéléssel tarkított voksoláson hatalmas győzelmet aratott a NEP. Bethlentől megszabadulva, a parlamentbe került nagyhangú, sokszor bumfordi módon viselkedő úgynevezett Gömbös-fiókákra támaszkodva a megerősödött miniszterelnök elérkezettnek látta az időt, hogy radikálisabb reformokba, ha úgy tetszik, modernizációba kezdjen. Igaz, a földreformot ekkor sem merte napirendre tűzni, tudva, hogy ezzel a nagybirtok töretlen hívének tekinthető kormányzó bizalmát játszaná el. Számtalan bejelentett tervétől volt kénytelen visszatáncolni még ezekben az időkben is: 1935. május végén például bejelentette az érdekképviselet reformját, amelyet aztán a gyáriparosok kérésére két héten belül vissza is vont. Ez kétségtelenül csökkentette szavahihetőségét, akár a kisgazdapárt vezérének a titkos választásokkal kapcsolatban tett ígéret megszegése. „Egyik kezével gyújtogatott, a másikkal oltott” – jellemezte őt találóan egyik kortársa halálakor. A radikális ötletek, a tekintélyuralmi törekvések 1935 második felétől egyre nagyobb bizalmatlansággal töltötték el Horthyt. Lemondatását csak 1936 nyarára súlyossá váló vesebetegsége, majd az akkoriban gyógyíthatatlan urémia – a szervezetben felhalmozódott méreganyagok következtében kialakult veseelégtelenség – miatt 1936 októberében bekövetkező halála akadályozta meg.
– Az úri Magyarország nem fogadta el Gömböst, féltették pozícióikat is – mondja Szakály Sándor, hozzátéve: Gömbös az arisztokrácia, a nagytőke és a nagybirtok hatalmán alapuló Magyarországot kívánta megreformálni, egy fiatal középosztálybeli, illetve alsó középosztálybeli réteget próbált helyzetbe hozni. A példa számára az Olaszországot valóban modernizáló, akkoriban nemzetközileg elismert Mussolini volt. Ugyanakkor, mint azt a Die Prager Presse egy cikke találóan megjegyzi: „Gömbös maga nem olyan természet, aki gondolat nélkül utánozna valakit, és jellemének teljes félreismerése volna az a feltevés, hogy ő egyszerűen a magyar Mussolini akar lenni.”
Gömbös Gyula volt az első igazi „médiapolitikus” Magyarországon. Újdonságként hatott, hogy kormányfői kinevezésekor rádióbeszédet intézett az országhoz, s általában a harmincas években a legmodernebb tömegkommunikációs eszközt, a rádiót többször igénybe vette a közvélemény meggyőzésére. Tudatosan építette ki sajtóbirodalmát is: 1933-ban indult útjára az akkoriban legolcsóbb (négy-, illetve vasárnap tízfilléres) „dömpinglap”, a félbulvár Függetlenség, amelynek példányszáma a kezdeti negyvenezerről szinte hónapok alatt ugrott fel százezerre. Egy évvel később az akkor a Magyarság főmunkatársaként dolgozó Pethő Sándort, akinek Görgeyről szóló munkája felkeltette az érdeklődését, akarta rávenni, hogy alapítson délelőtti kormánypárti napilapot. Pethő nem állt kötélnek, de vállalta helyette a feladatot Milotay István, a Magyarság főszerkesztője, aki a munkatársak egy részével elhagyta a legitimista szellemű újságot, és létrehozta az Új Magyarságot. 1935-ben, a Bethlennel való szakítás után nem sokkal az addig kormánypárti, egyébként szinte Bethlen családi lapjának tekinthető 8 Órai Újság ellenzékivé lett, így délutáni lap nélkül maradt a kormány. Így alakult meg a szintén dömpingjelleget öltő s gyorsan emelkedő példányszámú Esti Újság.
Időnként hordószónoklattal felérő, a demagógiát erősen súroló beszédekkel hökkentette meg még szűkebb környezetét is. „A nagy tömegek előtt nem érvelhetek, nem okoskodhatom, nem bizonygathatok, csak állíthatok, állíthatok és állíthatok” – magyarázta a szónoklatok nívóját kifogásoló jó barátjának, Antal Istvánnak. Olykor az indulat pillanatnyi impreszsziója alatt olyanokat mondott, amelyeket később maga is megbánt. A Nemzeti Egység Pártja fővárosi alakuló gyűlésén például „gerslidemokráciának” nevezte a Nyugat nagyhatalmait, Franciaországot és Nagy-Britanniát, a szociáldemokratáknak pedig azt üzente, elmehetnek az országból, ideje, hogy csomagoljanak. („Nem csomagolunk!” – válaszolta harcias cikkében a Népszava.)
Vele készült először miniszterelnöki interjú a rádióban, igaz, sajtófőnökével, Antal Istvánnal előre kidolgozták a kérdéseket és a válaszokat. Jellemzően mutatja egyébként a beszélgetés lezárása Gömbösnek a nagy szavakhoz, a lózungokhoz való erőteljes vonzódását: „Kérdés: Mi a kegyelmes úr utolsó szava a hallgatósághoz? Válasz: Mi, a magyar sors őrt álló katonái a sötétségben nem félünk, a viharokkal dacolunk, a süppedékes mezőkön pedig pallót teszünk által, hogy végre a magyar igazság, a magyar élet, a magyar jövendő virágos, napsütötte mezejére érkezzék a ma még boldogtalan magyar.”
A csekély műveltséggel rendelkező, az embereket azonban különösen jól kezelő miniszterelnök plebejus mentalitásával, a kortársak szerint lényének természetes kedvességével képes volt szinte az első pillanatban bizalmat kelteni maga iránt. Művészek körében is. Egy este végigtelefonáltatta az összes pesti kávéházat, hogy elérje Karinthyt. Elérte, fél éjszakán át társalgott vele. 1935 áprilisában délután öttől kezdve közel négy órát töltött el a kor neves íróinak – Móricz Zsigmondnak, Illyés Gyulának, Németh Lászlónak, Szabó Lőrincnek, Tamási Áronnak és a vendéglátó Zilahy Lajosnak – társaságában, időnként a személyeskedés határáig menő vitában, időnként nevetésbe forduló oldottságban.
Ahogy a halála után a Magyarságban megjelent nekrológban is szerepel: impulzív természetével, energikusságával felkavarta a magyar közélet akkori poshadt állóvizét. A köztudatba bekerült fontos kérdések mellett azonban tevékenysége nyomán sokszor a mocsár virága is felszínre került.
origo.hu
Így pózolt Magyar Péter a cigarettacsempész haverjával
