Biszku Béla és tettestársai

Nemcsak a Bűn és büntetlenség című filmben nevezi ellenforradalomnak 1956-ot az egykori belügyminiszter, Biszku Béla, hanem Vitézy László A legvidámabb barakk című dokusorozatában is. A filmsorozatot húsz évig nem vetítették, a közszolgálati televízió m1 csatornája most Biszku és a többiek címmel újra bemutatja. Az első epizódot szeptember 11-én 16 óra 50 perckor sugározzák, az egykori pártkorifeusok magyarázkodását Zinner Tibor és M. Kiss Sándor történész, valamint Gazsó Ferenc szociológus igazítja ki a műsorban.

Vitézy László a rendszerváltás idején szólaltatta meg a szocializmus erős embereit. Biszku, Kállai Gyula, Gáspár Sándor, Papp János, Czinege Lajos, Puja Frigyes magyarázta is a bizonyítványt a Rajk-pertől a nyolcvanas évekig. A sorozatot tizenöt részben húsz év után újra bemutatja a közszolgálati televízió, ahová az elmúlt nyolc évben a rendezőt be sem engedték.
Sokan sejtik, a békés átmenetnek is aposztrofált rendszerváltással valami nem stimmel: az egykori kommunista nómenklatúra kapcsolati tőkéjét az elmúlt húsz évben pénzre váltotta, s ha megunta milliárdjai számolgatását, bársonyszékbe ült, onnan oktatta demokráciára mindazokat, akiket korábban is elnyomott. Igaz, többségük inkább csendben hátrébb húzódott, élte kényelemmel kibélelt békés napjait, nem adva számot múltbeli tetteiről. Lengyelország, Csehország, Bulgária vagy a németek egészen más utat jártak be. – Ilyen „csoda”, mint ami itt a posztkommunizmusban Magyarországon történt, egy volt szocialista országban sem esett meg – véli Vitézy László filmrendező. – A rendszer átalakítása, az Ellenzéki Kerekasztal felállítása, az új demokratikus intézmények létrehozása olyan sok nehézséget okozott, hogy elterelődött a figyelem a számvetésről. Meglehet, e mögött nagyhatalmi alku is áll, de az is biztos, az egykori SZDSZ is szerepet játszott benne: e párt segítsége nélkül a volt kommunisták nem tudtak volna hatalomban maradni, se a történelmet elbújtatni a szemünk elől.
A rendszerváltás után azokat a tanúkat, akik megélték a szocializmus 80-as évekre felpuhult diktatúráját, s arról akartak és tudtak is beszélni, megfélemlítették, félreállították, vagy monomániássá nyilvánították. – A kor kiváló szakértője, Kahler Frigyes történész időnként meg tudott szólalni, aztán meg nem, mert nem áll mögötte olyan igény, ami a szocialista időszakkal való szembenézést segítené – teszi hozzá Vitézy László. – Lehet, most jött el az a pillanat, amikor szembe tudunk nézni az eseményekkel, megérteni, hogy Magyarországnak a mongolok, törökök dúlása után a legnagyobb veszteséget a szocialista rendszer okozta. Kádár rettenetesen félt attól, hogy újra kitör a forradalom, és ő annak áldozatává válik. Mert azzal tisztában volt, hogy a magyar nép többsége nem akar szocializmusban élni. Ez nyilvánvaló volt, még akkor is, ha egy-másfél millió ember a szegénysorból vagy megfelelő képzettség nélkül vezető pozícióba kerülhetett, gyárigazgató lehetett, és azok fiai használhatták azokat a javakat, amiket a magyar polgárság létrehozott százötven év alatt. Az új „elit” tagjai egymásnak ajándékozták apáink szekreterjeit, eredeti tulajdonosaikat meg kitelepítették a Hortobágyra.