Coki úr, a demokrata

Nem vagyunk elég edzettek. Nem jó, ha a szakma egymással és nem az ország, az emberek ügyeivel foglalkozik. Nehéz megszokni az újraéledő durvulást, a trágár köpködéseket, a célzott médiaviselkedést, aminek egyetlen feladata undort kelteni a kormány ellen. Soha nem tartottam nagyra a Stop.hu-t, ahol Gyurcsány Ferencet fáraói bölcsességgel és einsteini ésszel ruházzák fel, és ahol olyan rovat is létezik amelynek neve: „lapcsócsálás”. Nemhogy a tárgyilagosság nincs jelen a portálon, de elfogultsága nem vicces-mulatságos, hanem baljós-fenyegető. Egy bizonyos Pálmai Tamás ki tudja, hol szedte magára a stílusát, amivel dolgozik, de bizonyos, hogy nem a magyar újságírás nagyjai: Bálint György, Kosztolányi Dezső vagy Bertha Bulcsu voltak szakmai nevelői. Pálmai szerző úgy gondolta, kavar egyet a szmötyin, és elárulja, miért halasztotta a kormány októberre az augusztus 20-i állami kitüntetések átadását. Megtalálta a méltó címet is, ami sokat feltár szerzőnk lelkivilágából: „Coki, te! – Kitüntetések helyett”. Amennyiben olvasóink nem ismerősek a disznóólak környékén, s disznót sem tartanak, ami a moslékosvödör után kapdos, akkor ezt a „coki”-t nem nagyon ismerhetik. Egyik ocsmány kifejezés a másik ocsmány kifejezést takarja: „Coki, te!” helyett „Kuss, te ne!” – mondja a kondás a disznónak. Pálmai szerző szerint az Orbán-kormány ezt üzente, amikor augusztus 20-án nem osztott díjakat. A szerző beleszeret a cokiba, és még egyszer kétszer mag alá ereszti, úgy is, mint Kuss, Magyarország! Kuss, magyarok! Így és ezt üzeni szerinte egy kétharmados nemzeti kormány! Merthogy két verziója van neki arra, hogy miért nem osztogatott díjakat Orbán Viktor. Egyik spekulációja szerint nincs kitüntetésre érdemes magyar tudós, művész, coki hát nekünk.
A másik verzió szerint volt listájuk, de lehet, hogy a csúnya Sólyom László abba belenyúlhatott volna. Meg kellett hát várni a „bajnokot”, azaz Schmitt Pált, aki a kitüntetéseknek is „baráti motorja leszen”. Hajrá, Magyarország, hajrá, kétharmad”. Majd sejtetni engedi, hogy azért kellett Schmittre várni, hogy a díjazottak mind a kormány sleppjéhez tartozzanak, és előre tudja, hogy ezzel „mégiscsak súlyukat vesztik a megbecsülés e szép és fontos jelképei.” Aztán jön a képzavaros befejezés, a sebek ejtése a demokrácia testén, amit Pálmai szerző szóvá tesz, még akkor is, ha hangja nem ér fel az égig, és az a válasz reá, hogy „Coki, te!” Pontról pontra lehet cáfolni ezt a primitív erőlködést, de nem érdemes, mert nem azért íródott, hogy elhiggyék. A szerző sem hiszi.
Ha azt mondjuk, Orbánék azért nem adtak kitüntetéseket, mert nyakunkon volt az árvíz, a jégeső, az IMF-tárgyalások, a piacok hektikus viselkedése, az ilyen Pálmai-féléknek ez nem érv. Ha osztottak volna, akkor a szerző arról értekezik, hogy meg sem melegedett az urak alatt a szék, máris öntik a holdudvarnak a zsét meg a plecsniket. És hogy a szerkesztő mit enged ki a kezéből, az állítás, hogy Orbánék csak a saját embereiket tüntetik ki, jó nagy lódítás. Ha előkerítik az első polgári kormány alatt díjazottak névsorát, elmerenghetnek azon, hány derék baloldali színész, művész, író és egyéb vette át a „megbecsülés e szép és fontos jelképeit”. Az egész jobboldal fagyosan nézte, hogy Orbánék kínosan ügyeltek arra, nehogy elfogultsággal vádolják őket. Megszokhattuk, hogy az ilyen szerzők csak egyfelé látnak, például senki nem sietett a Gyurcsány kormány alatt cokit kiáltani, amikor a Corvin-láncot egyszerűen elfelejtették. Ja, mert Horthy alapította. És Rákosi hány máig létező Kossuth-díjat adott át a kurta kis kezével? Ezért nem érdemes a demokrácia sebeiről holmi disznókkal értekezni, mert a végére csupa korpa leszünk.