Darázsfészek 13

MANI, MANI
Nézze, nincs jó véleményem a gyűjtőkről. A legtöbbjük született anyaszomorító vagy idegbeteg. Sok köztük a sánta, lapos fejű, büdös szájú. Egyedül a numizmaták komoly emberek. Vagy inkább úgy mondom, férfiak. Egy nő nem azért jön a világra, hogy érméket babusgasson. Az érc tapintását csak a férfi tudja értékelni. Ez az örök szerelem, nekem elhiheti!
Hálásan köszönöm, uram, isten fizesse meg!
Minden férfi rejtett numizmata. Erre akkor döbben rá, amikor először szorít a markába például egy Mária Terézia ezüst tallért. Egész testét átjárja az érme energiája. Érzi, ahogy lelki hidat épít a szívéhez a tallér. Nézegeti a feliratot. M. THERESIA. D. G. – R. IMP. GE. HU. BO. REG. De hiába, ennek megfejtése külön tudomány. Sugallat a múltból.
Köszönöm, hölgyem, áldás kísérje kedves családját!
Huszonnégy évvel ezelőtt beleszerettem a Habsburgok egyesített birodalmi pénzeibe, aztán persze szakosodtam. Ma enyém a világ legnagyobb krajcárgyűjteménye. Tudta, hogy I. Lipót 1661-ben bocsátotta ki az első krajcárokat?
Köszönöm, fiam, jóságod elnyeri jutalmát!
A krajcár megjelenése egy csapásra rendbe tette a pénzvilágot. Egy krajcár két dénárt, másfél krajcár egy polturát, kilencven krajcár egy forintot ért. Ennél már csak a Nap világosabb! Na, látom, már unja. De amúgy is mennem kell, elszaladt az idő! A reggeli csúcsforgalom óta itt kuporgok. Ha holnap erre jár, mesélek Körmöcbányáról vagy az erdélyi fejedelmi veretekről!
(Tokjába helyezi a szájharmonikáját, aztán a kalapba markol, zsebébe lapátolja az összegyűlt aprót. Feláll, kisimítja a nadrágját, hóna alá veszi az ülőpárnát. Nézem, ahogy a mozgólépcsőre lép, és elindul fölfelé.)
Vakond
Nehéz szavakba önteni, mit éreztek a szombathelyi Geoplanet Kft. dolgozói, amikor a főtéri mélygarázs építésekor hat méter mélyen alagútra bukkantak, az alagútból pedig félig vak, csontvázzá fonnyadt férfit hoztak a felszínre. A munka leállt, azonnal hívták a mentőket. A kórházi ügyeletes orvos megállapította, hogy az illető szervezete életveszélyesen legyengült, más baja nincs. Infúzióra kötötték, speciális táplálásterápiára fogták. A nővérkék egymással vetélkedve kényeztették, lenyírták a haját, a derékig érő szakállát, és mindennap megfürdették. Próbálták szóra bírni, de a Vakond – így nevezte mindenki – nem beszélt, csak keservesen sóhajtozott. A bulvársajtó persze rögtön értesült az esetről, már másnap délután fotósok tolongtak a Vakond ágya körül. Harmadnapra az egész ország láthatta a fényképét. Keleties, de azért barátságos arc nézett vissza a lapok első oldaláról.
Ahogy telt az idő, a Vakond hízni kezdett, tekintete feltisztult. Járta a folyosókat, a kórtermeket, órákon át bámészkodott kedvenc helyén, a büfében. Különösen a presszógép érdekelte. Gyermeki örömmel nyugtázta, amikor szörcsögve csepegni kezdett belőle a kávé. Aztán beköszöntött a jobb idő, megnyitották a kertet, pizsamás betegek lepték el a padokat. A Vakond is kimerészkedett a szabadba. Tapogatta a virágokat, ölelgette a fákat, karjaival legyezve a madarakat próbálta utánozni, de szívesen feküdt a fűben, fürdette az arcát a napsütésben. Az egyik napon még kisebb botrányt is okozott, meztelenre vetkőzve bemászott a főépület előtti csobogóba.
Aztán egy szép napon eltűnt. Délelőtt még látták, négykézlábra ereszkedve egy gyíkot üldözött a kórház mosodájánál, de ebédnél üres maradt az ágya. Aki mozogni tudott, estig a Vakondot kereste. Pincétől a padlásig átkutatták a kórházat, de nem került elő. Másnap reggel gyanús lyukat találtak a szemészeti pavilon mögött. Bevilágítottak, de nem láttak semmit, csak üres mélységet. Belekiabáltak, de válasz nem érkezett. Szomorú történet ez.