A vasútvonal utolsó szakaszát néhány éve adták át, tényleg bámulatos munka. Ez a világ legmagasabban futó vonata: helyenként ötezer méter felett vagyunk. Ennek megfelelően kevés az oxigén. Így aki rosszul érzi magát, annak maszkot adnak: az oxigénhiány fejfájással, ólmos fáradtsággal és aluszékonysággal jár. S minden évben halnak meg turisták tüdő- vagy agyembóliában. Ez ellen felkészülni lehet, de védekezni nem igazán. Fontos tanács, hogy ha valaki rosszul érzi magát, akkor menjen lejjebb. Két-három száz méter is segíthet.
A kínaiak pedig semmit sem bíznak a véletlenre. Már az út elején kitöltetnek mindenkivel egy papírt, hogy az illető saját felelősségére utazik. Vagyis ha kegyeskedne meghalni, arról nem ők tehetnek. A dokumentumot mindenki kitölti, mert hát mégiscsak az életünkről van szó.
A vonat jól felszerelt, a büfékocsiban nagy sikerem van, mindenki magyar papírpénzt kér tőlem. Ilyen érdeklődésre nem számítottam, így egy idő után marad a telefonszámcsere. Közben a táj megváltozik, a városok elmaradnak. Egyre magasabban vagyunk, és egyre több a jakcsorda. Már Tibeten, a Kínai Népköztársaság autonóm tartományán keresztül robogunk. Lakott települést szinte nem is látni. Negyvenhat óra után egyszer csak feltűnik Lhásza. Máris a miszticizmust keresem, a szerzeteseket, akik a téli hidegben is képesek egy szál ruhában a havon filozofálni. Mindenkit el kell hogy keserítsek! Nem találkoztam ilyennel. Az állomás és a közeli városrész is inkább kínai negyedre hasonlít. A fővárosban a lakosság húsz-harminc százaléka lehet kínai, nekik a kormány adókedvezményeket ad, hogy Tibetben telepedjenek le, de az esetek nagy részében nem bírják tovább két-három évnél. Mert a klíma nagyon rossz. A szűkös nyári hónapoktól eltekintve hideg van, sőt néha kibírhatatlanul hideg. Így hát a kínaiak jönnek meg mennek is. Ezzel szemben a tibetiek inkább csak mennek. A dalai láma 1959-es távozása után sokan menekültek Indiába, Nepálba vagy a világ más országaiba. Sajnos sok értelmiségi, főleg szerzetes. Hiányukat megérzik a helyiek. A tibeti helyzet engem a csángók helyzetére emlékeztet, Moldvára, ahol riasztóan nem maradnak fiatalok és egyetemet végzettek.
Szóval itt vagyok Lhászában, a buddhizmus fellegvárában. A szálláshely a tibeti negyedben van. Az utcán jakvajat árusítanak, és mindenhol sok a zarándok. A közelben pedig egy kolostor. Bejáratánál többtucatnyi kínai katona. Innen indult ki a 2008-as felkelés, ezért a katonai jelenlét. Alapjában véve most minden csendes, bár még folyik a vita, hogy ki kezdte az összecsapásokat két éve. A kínaiak és a tibetiek egymást okolják. Az egész világsajtót bejárták a képek, amint az őslakosok üzleteket, házakat gyújtanak fel. Ők azt mondják: ez már csak reakció volt. Békésen tüntettek, amire a kínaiak erőszakkal válaszoltak. Erre elszabadult a pokol. Lhásza több utcája lángokban állt, a harag különösen a han nemzetiségű kínaiakra, illetve a muzulmán vallású huikra irányult. Utóbbiak tartják kézben a belvárosi üzleteket. Mivel külföldi újságírót nem engedtek be abban az időben Tibetbe, nehéz rekonstruálni, mi történt.
Az is nehezíti az elemzést, hogy az utóbbi időben a tibetiek között sem teljes az összhang. A dalai láma például egyértelműen elveti az erőszak alkalmazását, ő mindig autonómiáról beszél, míg a vérmesebbek bármikor készek kiűzni a kínaiakat Tibetből, hogy aztán önálló államot alapítsanak. A későbbi leírások beszámoltak arról, hogy tibetieket tartóztattak vagy lőttek le. Az áldozatok számáról most sincsenek adatok. Van, aki néhány tucatról, van, aki több százról beszél. Mindenesetre kerestem nyomokat, amelyek a véres eseményekre utalnának. Az összecsapások egyik utcájában ma már nem emlékeztet semmi arra, hogy embervér folyt a járdán. Mindent helyreállítottak, normális élet folyik. Próbáltam érdeklődni, de mindenhol elutasításra találtam. Az ember itt hamar megérti, hogy politikai álláspontot ne nagyon várjon a helyiektől, mert azzal csak őket hozza kínos helyzetbe. Az egyik üzletben valamivel tovább maradtam, még vásároltam is, és faggatóztam, vajon mire emlékeznek. Persze semmire, mintha kitörölték volna a dátumot az emlékezetükből. Mindenesetre furcsa volt látni, hogy miután tettem egy kört, és negyedóra múlva ismét elhaladtam az üzlet előtt, a bejáratánál katonák álltak. Lehet, hogy a tulaj hívta ki őket, mondván, egy külföldi kérdez mindenféle zavaros dolgot tőlük.
Belépési engedélyt jelenleg ugyanis csak úgy kaphat az ember Tibetbe, ha közvetve kísérőt fogad. Szóval valahogy mindig az volt az érzésem, hogy figyelnek. Ettől eltekintve Tibet valóban csoda: a kolostorok világa, a helyiek csendes életvezetése. Ez a fajta visszavonultság éles ellentétben áll a kínaiak világával. Ők a modernitást jelentik, ők hozzák a pénzt, építik az utakat, nyitnak bányákat vagy üzemeket. Ami persze nem könnyű feladat, hiszen ilyen magasságban nem sok minden van. Óriási a munkanélküliség, az infláció elszaladóban. Vidéken a helyiek nagy része úgy éli az életét, hogy csak campát eszik, és jakvajas teát iszik hozzá. Hozzáteszem, hogy Kőrösi Csoma Sándor is így élt tíz évig… Mindenesetre a campa nem vonul be a kedvenceim közé. Ez nem más, mint pirított, hántolatlan árpából készített finomliszt. Egy csészébe jakvajat tesznek, erre forró vizet öntenek. Majd a folyadékban a lisztet csomómentesre keverik, és a masszából apró golyókat formálnak. Nos, ez a helyiek fő tápláléka! Az emberek, ha hosszabb útra mennek, ezeket a golyókat viszik magukkal egy speciális tarisznyában. Ha elfáradnak, leheverednek, és csak előveszik a gombócokat. Ha van egy kis tea a közelben, akkor már lakomáról beszélhetünk. Bár sok tibeti tart jakot, a húsát inkább eladják. Nemigen akad más, amiből fenntartsák magukat. A Himalája tövében nem sok növény él meg. Igaz, a nagyvárosokban tulajdonképpen minden kapható. Ma már jó utak kötik össze Tibetet Kína más tartományaival, így amit Pekingben vásárol az ember, azt Lhászában is megveheti.
Népszerűek a műszaki termékek. Mobiltelefonja például minden szerzetesnek van. Hogy miért? Egyrészt lehet babrálni, játszani vele, másrészt sok esetben ez a kapcsolattartó eszköz a kinti tibeti közösséggel. Tévé, rádiócsatorna ugyanis nem jut el ide Nepálból vagy Indiából. Egyetlen tibeti nyelvű újság van, de ez tulajdonképpen egy kínainak a fordítása, így a helyiek problémáival nem nagyon foglalkozik. Az esetek nagy részében a tibetiek nem kapnak útlevelet vagy vízumot, ezért választják sokan a szökést a Himaláján keresztül. Szétszakított családok, szomorú emberi sorsok rajzolódnak ki.
Lhászában a legnagyobb tömeg mindig a Potala-palota környékén tolong. Ez volt 1959-ig a dalai lámák és a kormányzat színtere. Tizenhárom emeletes, lenyűgöző épület. 999 szobája van; a helyiek szerint egy éjszaka alatt építették fel.
A palota körül rengeteg a zarándok, néha egészen messziről érkeznek. Ha beteg van a családban, akkor szinte kötelező eljönni ide, akár ezer kilométeres távolságból is. És mivel gyalog, valamint buddhista szokás szerint a földön csúszva-imádkozva teszik meg az utat, az akár egy-másfél évbe is beletelhet. Napközben ilyenkor nem vehetnek magukhoz táplálékot, és könyöküket, térdüket anynyira felsebzi a föld, hogy sokan erős fából készült védőket helyeznek testrészeikre. De senki sem panaszkodik! A tibeti büszke nép, megedzette őket az idő az elmúlt évezredekben. Hitükért, bölcsességükért becsülik is őket szerte a világban.
A Potala-palota ma múzeum, sokáig a világ legnagyobb épülete volt. Trapéz formája a város minden részéből látszódik. Vele szemben, a főút másik oldalán vörös csillagos emlékmű, a palota tetején pedig kínai zászló. Tibeti lobogót viszont sehol sem látok. Ezt tilos mutogatni, mint ahogy a dalai láma fényképébe sem ütközik bele az ember úton-útfélen. A zarándokhely labirintusszerű helyiségeit számtalan folyosó és ajtó köti össze. Még Tibet királya, Szongcen Gampo építtette a VII. században. Két részből áll: a vörös és a fehér palotából. Előbbiben vannak a kincsek: sztúpák, nemesfémből készült Buddha-szobrok, régi könyvek. Itt található a dalai lámák sírhelye is. Az egyikhez több mint ezer kiló aranyat használtak fel. A lámák testét bebalzsamozzák – ez a temetkezési mód csak a legnagyobbaknak jár. Tibetben mind a mai napig az égbe temetkezés a bevált forma. Ennek lényege, hogy a halott testét a papok feldarabolják, és odaadják a keselyűknek. Ilyen magasságban és hidegben ugyanis nem lehet a fagyott talajba sírgödröt ásni. A szertartáson a családtagok is részt vehetnek, és buddhista hitük szerint alig várják, hogy szerettük – más alakban – újraszülessen.
Másik különleges mód a vízbe temetkezés. Ilyenkor a halaknak adják a testet. Ez viszont azt vonja maga után, hogy a tibetiek jó része nem eszik halat, azt tisztátalannak tartja. Ezért vannak olyan tavak, ahol csak úgy nyüzsögnek. Ilyen a Jamdok-tó, amely skorpió alakú. Türkiz-tónak is hívják, de nemsokára szomorú vége lesz, hiszen a kínaiak vízi erőművet akarnak ide építeni. A tóhoz közel van Sigace, a második legnagyobb tibeti város. Ez a pancsen láma székhelye, aki a dalai láma utána a második legfontosabb ember. Kötelező látványosság az 1414-ben alapított Tasilhumpo kolostor. Itt is rengeteg a zarándok, amolyan második Potala-palotaként működik, igaz, nem annyira díszes. A pancsen lámák sírhelye található itt, meg persze rengeteg Buddha-szobor és szent könyv. Mindent átsző a misztikum, az emberek imamalmokat pörgetnek, és szótlanul róják a köröket a kolostor körül. Ez már tényleg mesevilág!
Ahogy a Himalája alaptábora is. Késő délután van, a csúcs a felhők között, mégis elindulunk néhányan a tábortól négy-öt kilométerre található dombra. Hátha szerencsénk lesz, és meglátjuk a 8850 méteres Csomolungma csúcsot. Tibeti kísérőnk szerint Milarepára, a XI–XII. században élt szerzetes költőre kell gondolni, és akkor meglátjuk a csodát. Lehet, hogy valóban ő segített, mert néhány perc múlva a csoda ott volt a szemünk előtt. Szinte kéznyújtásnyira volt a hegy, kattogtak a fényképezőgépek. Az ember itt érezhette meg, mi hajtja a hegymászókat még nagyobb magasságokba. A tibetiek ezzel szemben nem tűntek túl lelkesnek. Ők kifejezetten nem szeretik a csúcsra törőket. Úgy tartják, hogy a Himalája tetején a szentjeik élnek, rajtuk pedig ne ugrándozzanak az emberek. A közelben kövekből összehordott dombocskát látok. Minden kő egy-egy hegymászót jelképez, aki itt lelte halálát. A tibeti kísérő csak legyint, nagyjából az „úgy kell nekik” megállapítást vélem kiolvasni a mozdulatból.
Lassan besötétedik, itt éjszakázunk egy jaksátorban. Áram nincs, maradnak a csillagok. Közben nagyon hideg lett, a szél veri a sátor tetejét. Ezért is olyan veszélyes 5300 méteres magasságban a hegy. Szinte pillanatok alatt változik az időjárás, bármikor hó eshet, vagy feltámadhat a viharos szél. A sátorban kétféle étel közül választhatunk. Van omlett és rizs szárított jakhússal. Mellé Lhásza sör dukál, szóval nagy a dőzsölés. A napkelte talán még nagyobb élmény, bár azt már a világ legmagasabban fekvő kolostorából, a Rongbukból nézzük, ahol 5100 méteren él néhány tucat szerzetes. Különlegessége, hogy férfiak és nők vegyesen. Közel és távol ugyanis nincs más hely a remeték számára, így a kolostor koedukált lett.
Tibetben ugyanis minden és annak ellentéte is előfordulhat!
origo.hu
Napi balfék: Magyar Péter megtalálta, amihez ért
