Az emberi jogok, mint általános rendező elv és az Egyesült Nemzetek Szervezetének Alapokmánya, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, de még inkább a politikai és polgári, valamint a gazdasági, szociális és kulturális jogok tiszteletben tartását nemzetközi szinten szabályozó két egyezségokmány, a II. világháború óta egyfajta világalkotmányként kötelező érvényű volt. Sarkalatos pontja mindenféle diszkrimináció tilalma és a kisebbségek pozitív megkülönböztetése a többséggel szemben, vagyis számukra többletjogok biztosítása. Kisebbségek alatt immár nem csak azokat értve, akik akaratuk ellenére kerültek kisebbségi sorba, hanem azokat is, akik a könynyebb, jobb élet reményében saját jószántukból költöztek más országba, sőt, a folyton szaporodó egyéb szempontok szerint kisebbségnek minősülnek olyan csoportok is, amelyek vallási, társadalmi (pl. az indiai „érinthetetlenek”) vagy szexuális orientáció szerint különböznek a többségtől.
A kisebbségi csoportok burjánzása olyan mértékű, hogy hovatovább elmossa a különbséget egy-egy országon belül a többség és a kisebbség között. Az egyetemes emberi jogok tiszteletben tartásán ENSZ-szervezetek, mint az Emberi Jogok Európai Bírósága és globálisan működő, befolyásos nem kormányzati szervezetek, így az Amnesty International őrködnek. Míg előbbiek a többséget alkotó állampolgárokat bizonytalanítják el a tekintetben, hogy ki is van otthon az országukban, utóbbiak a nemzeti kormányok kezét kötik meg, hogy a többség érdekében a kisebbséggel szemben fellépjenek. Ezen okmányok elfogadtatását az egyes államokkal annak idején a gazdasági konjunktúra és az általánosan jellemző életszínvonal-növekedés tette lehetővé (bár a szocialista országok csatlakozására egy kicsit várni kellett). Egyszerűbben fogalmazva, a gazdasági-társadalmi fejlődés végtelennek, a bőségszaru kifogyhatatlannak tűnt, szükségtelennek látszott azt bárkitől is félteni. Napjainkra azonban Európa gazdaságát megrendítette a válság, egyre kevesebb a munkahely, s az emberek többségének mind bizonytalanabbnak tűnik a jövő. Ilyen helyzetekben természetes emberi magatartás, hogy a közösség megpróbálja összezárni sorait, és megvédelmezni azt, ami az övé.
Ennek a kísérletnek vagyunk tanúi most Európában. Az eredménye alighanem kiábrándító lesz, hiszen az „őslakos” európaiak sorai az alacsony születésszám, az elöregedés következtében erősen megritkultak, míg a bevándorlókéi folyvást gyarapodtak. Németország 1955-től fogadott be kétoldalú, államközi egyezmények alapján tömegesen vendégmunkásokat, azzal az utóbb tévesnek bizonyult feltételezéssel, hogy mihelyt megszedik magukat, hazamennek, akik pedig maradnak, vegyes házasságok révén előbb-utóbb asszimilálódnak. Az Európából származó vendégmunkások esetében sem alakult ez pontosan így, az 1961 óta gyarapodó törökség azonban merőben másként viselkedik. Zárt közösséget alkot, szívesebben hoz hazulról vőlegényt, menyasszonyt, és a száma mértani haladvány szerint emelkedik. Most durván 3,5 millió körül lehet, aminek tükrében már nem tűnik olyan fantasztikusnak, hogy a német főváros, Berlin a legnagyobb török város Európában. Az 1960–80-as évekhez képest Európa gazdaságilag kiüresedett, ami még maradt, azt lakói már nem akarják megosztani másokkal.
Ilyen körülmények között mit sem ér, ha beléfojtják a Sarrazin-féle néptribunokba a szót. A szellemet, amit kiszabadított, már nem lehet visszagyömöszölni a palackba. A bevándorlásnak nem szabad többé tabutémának lennie, ellenkező esetben félő, hogy bizonyos politikai csoportok „túlreagálják” a lakosság részéről megnyilvánuló veszélyérzetet, s arról sem szabad megfeledkezni, hogy a másik oldalon is vannak izgága emberek. Kadhafi líbiai vezető a közelmúltban azzal képesztette el az olasz közvéleményt, hogy e célból összehívott, mintegy ötszáz fiatal nőből álló, fizetett hallgatóságnak Rómában arról szónokolt: Európának mozlimmá kell lennie, s ez az áttérés meg is fog kezdődni, mihelyt Törökország az EU tagja lesz.
origo.hu
Megrázó képeken az alsónemesapáti buszbaleset helyszíne
