Fekete város

Számos magyarlakta határon túli szórványtelepülésen elszánt emberek fáradoznak a magyar nyelv <br />és kultúra fenntartásáért. Munkájukhoz többnyire sem az anyaországtól, sem a tömbmagyarságtól nem kapnak hatékony segítséget. Elsősorban elhivatottságuknak és lelkesedésüknek köszönhető, hogy mostanáig nem adták fel.

Kérünk mint apostolunkat és az első királyunkat,
Szent István néjzz mennyből le a szép magyar népedre
Szent István-ének, Moldva, Pusztina, 2010

Megdöbbentő, hogy Erdély végeiről két-három órát autózva keletre még magyar falvakba érkezhetünk. Nisztor Ilonka is ilyen faluban él: a moldvai Pusztinán. A külső segítséggel létrehozott „magyar házban” az idősebbek segítségével hatalmas lelkesedéssel tanítja vissza a gyermekeknek és a fogékony ifjaknak a gyönyörű régi énekeket, imádságokat. Az ilyenfajta hagyományos imákat a katolikus egyház érthető módon sohasem kanonizálta. Egyébként, aki Moldvában magyar nyelvű misét akar hallgatni, az több nehézséggel találhatja szembe magát. Természetesen a pap engedélye kell, aki a helyi püspök utasítására cselekszik. Tapasztalatom szerint a magyar nyelvű mise feltétele, hogy azon moldvai csángó család ne vegyen részt. Anyaországi csoportnak lehet misézni a magával hozott pap révén – akár kínaiul is. Csak a helyiek fejét és nyelvvesztését ne háborgassa senki! Az sem zavarja az egyházi hatóságokat, hogy a moldvai magyarok olyan Szent István-énekeket ismernek, amelyek középkori eredetűek, és ebben a formában csak itt maradtak fenn – gazdagítva az európai kultúrkincset. Sajnos a Vatikánban is tabutéma még az „ördög nyelvén”, azaz magyarul celebrált szentmise Moldvában. A nem éppen előremutató ördög szó arra utal, hogy az itteni közösségek emlékezetében olyan szakrális elemek maradtak fenn, amelyek a kereszténység felvétele előtti időkre utalnak vissza.
A polgári hatóságokkal már könnyebb boldogulni. Amióta az Európa Tanács elismerte a moldvai csángó magyarokat veszélyeztetett kisebbségnek, azóta nem támogatják, de legalább nem is akadályozzák a házaknál folyó magyar nyelvi oktatást. A Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének koordinálásában sok-sok magyar gyermeket tanítanak vissza az önkéntesek apáik nyelvére. Érthetetlen, hogy az anyaországban, de a Székelyföldön is csak egy szűk réteg érdeklődésére tart számot ez az ősi kultúra. A pár tízezer még magyarul tudó csángó magyar anyanyelve megmentésének egyik járható útja, hogy saját környezetben saját kultúrájukat tanítják vissza. Ugyanakkor az oktatásban lehetne még többet tenni például olyan széles körű pályázati lehetőségekkel, amelyek az itteni fiatalokat segítik abban, hogy tömegesen magyar nyelvterületen folytathassák tanulmányaikat. Erre szórványos példák is vannak. Huszonkét éve először utaztam Moldvába, s akkor úgy tűnt, húsz év elteltével már senki sem fog tudni magyarul. Ehhez képest még mindig olyan falvakban járhat az utazó, ahol a gyermekek is szép, ősi nyelvükön beszélnek.

Varga Vince atya római katolikus plébános a dél-erdélyi Kiskapuson, a „fekete városban”. Aki arra járt 1990 előtt, arról ismerhette meg a Ceausescu-rendszer egyik emblematikus települését, hogy egy itteni nehézipari üzem mindent feketére maszatolt szénporával. Az embereket, az autókat, a háztetőket, a fákat, de még a füvet is! Manapság az itt élők mégis visszasírják ezeket az időket, hiszen terror ide vagy oda, akkor volt biztos megélhetést nyújtó munkahely. Abban az időben még szászok és magyarok is szép számban éltek a kisvárosban. Előbbiek Németországba vándoroltak ki: többségük nyolcszáz év együttélés után döntött úgy, hogy elég volt. A magyarok maradtak, de rohamosan fogyatkoznak. Arányuk most tíz százalék alatt van. Nincs gyermek, alig szülnek a nők. Itt sem elsősorban az anyagiakban, hanem a fejekben van a hiba. Mindenesetre ötévente megfeleződik (!) a magyar iskolába és a katolikus hittanra járó gyermekek száma. Sok matematikatudásra nincs szükség, hogy kiszámoljuk, mikor hal el az iskolában a magyar szó.
Varga Vince plébános e gyermekeket fogja össze. Nemcsak a hitet, hanem a nyelvet is fenntartja a fejükben-lelkükben. Anyanyelvi táborokat szervez, a fiatalokat elviszi az erdélyi tömbmagyarság magterületére, a Székelyföldre. Itt a gyermekek románul alig tudnak, így egymás közt csak magyarul érintkeznek. A csíki székely táncok és népdalok éneklése is az öntudatot és a barátságot erősíti. Milyen jó lenne, ha mozgalommá válhatna az ilyesfajta kezdeményezés! Akár a csángók esetében, az itteni szórványoknál is felmerül a székelyek felelőssége, hiszen ők élnek a legközelebb e gyorsan románosodó közösségekhez, ők tudnának segíteni a legtöbbet. A nagy székely öntudatnak a szórványok mentésére is ki kellene terjednie. Választások előtt természetesen megjelennek a településen a különféle magyar pártok képviselői, azután pedig évekig „elfelejtkeznek” a problémákról – legalábbis az itt élők így élik meg a nemzeti politikát.
Kérdésemre a plébános elmondja, mi segíthetne a szórványon. A hiányosságok miatt rengeteg magyar gyermek kallódik el, a magyar iskolarendszer fenntartásához kollégiumokra és iskolabuszokra lenne szükség. Olyan emberekre, akik rendszeresen tartanak foglalkozásokat a gyermekeknek. Az első világháború körül hasonlóan működött a Julián Társaság vagy a Szent László Társaság, a mostani anyaországbeli döntéshozóknak is lehetne honnan példát meríteni. És ehhez nem volna szükség eget verő mennyiségű pénzre.

Kel Rózsika pedagógus, iskolaigazgató Kelet-Horvátországban, az egykori Szerémségben található Kórógyon. Mint hangsúlyozza, itt a honfoglalás óta élnek magyarok, kész csoda, hogy a hadak felvonulási útjában fekvő település magyarsága megérhette a XXI. századot. Valószínűleg ennek az volt az oka, hogy az egykor igen mocsaras vidéken a lakosság el tudott rejtőzni a török elől. A délszláv háború azonban számbelileg is megtizedelte az itt élő magyarságot. Most körülbelül tizenötezer magyar élhet az egyébként toleráns Horvátországban, de félve várják a jövőre itt is esedékessé váló népszámlálást, amikor kiderülhet, hogy a magyarság száma a lélektani határt jelentő tízezres lélekszám alá került.
Még nagyobb a pusztulás a lelkekben, tudjuk meg az igazgató asszonytól. A fiatalok nem akarnak magyarul beszélni, a nyelv alkalmazása errefelé nem jelent perspektívát. Nem születik elég gyermek, ritka a három- vagy többgyermekes család. Az anyanyelv fenntartásában az iskolának és a helyi református egyháznak jut a főszerep. A két állam által gyönyörűen felszerelt helyi iskolában a bejárat mellett a Szózat kezdősora látható kifüggesztve. Ettől persze nem feltétlen lesz nagyobb a magyar öntudat – de az igazgató asszony számos foglalkozást is szervez. Örömmel nézegetjük a helyi néptánccsoport turnéinak képeit: nemcsak az anyaországba, hanem messzebbre is eljutnak. A hagyományőrzők között a képeken sok gyermeket is látunk. A nyelvi elzártság miatt a csángókhoz hasonlóan itt is ősi nyelvjárást és kultúrát őriznek. A horvátországi magyarság politikai szervezeteinek civakodása kevésbé teszi lehetővé az egységes képviseletet, bár többször is ült magyar képviselő a zágrábi parlamentben. Mindenesetre csereprogramokkal, hatékonyabb testvér-települési pályázati rendszerrel az anyaország bizony sokat javíthatna az itteni magyarság helyzetén és öntudatán.
n
Református gyermekmentés Kárpátalján. Az ortodox tengerben, Ukrajnában a magyarság vallása a református hit, amely egyben az anyanyelv fenntartásának színtere is. A Tisza menti magyar lakosságú falvakban sok az árva gyermek. Ennek egyik oka a hatalmas szegénység. Nincs munkalehetőség, sokan harmadik világbeli nyomorban élnek. A református Sámuel Alapítvány számos olyan magyar családot tömörít, amelyik vallási alapon a saját két-három gyermek mellett még ötöt-hatot örökbe fogad. Akárcsak Erdélyben Böjte Csaba árváinak esetében, itt is emberi élet reménye várja a gyermekeket – elkallódás és alkoholista „karrier” helyett. A kérdésre, hogy az anyaország mit segíthet, februárban még csak legyintettek. Azóta persze sok víz folyt le a Felső-Tiszán is, megszavazták a parlamentben a kettős állampolgárság felvételének lehetőségét, és remény nyílt arra, hogy nagyobb összegeket fordíthassanak nemzetpolitikai célokra. Például nem kellene túl sok pénz ahhoz, hogy ezeket a családokat támogassák, vagy még több ilyen jószívű család örökbefogadási szándékát serkentsék. Amit kérésként a családok megfogalmaztak, az leginkább az egészségügyi ellátásra vonatkozik. Ugyanis az ukrajnai egészségügy hiányosságai és a szegénység nem teszik lehetővé sok magyar gyermek megfelelő gyógykezelését – ezen a téren az anyaország sokat segíthetne.
Az sem közismert, hogy Szlovákiában három helyen működik nagycsaládos szervezet. A Felvidéken két szórványterületen, a Nyitra megyei Zoboralján és a Bodrogközben civil egyesületben fogják össze a nagycsaládosokat, hirdetve a magyar továbbélés lehetőségét.
Ahány régió, annyiféle lehetőség van az anyanyelv megmentésére. Egységesen elmondható, hogy olyan pályázati lehetőségekre lenne szükség, amelyek segítségével lehetőleg a szülőföldön, tömbmagyar területen, anyanyelvükön tanulhatnak tovább a szórványban élő fiatalok – vagy éppen az anyaországban. Így talán nem fordulhat elő, ami a dél-erdélyi Hátszegen (Hunyad megye, a Retyezát hegység tövében) megeshetett. A magyar szórványban oktató tanító néni harminc éven keresztül lényegében semmi hatékony segítséget nem kapott munkájához. Évtizedekig nem nyitotta rá senki az ajtót, nem voltak kíváncsiak magyarmentő munkájára.
Fontos volna, hogy olyan anyaország képe alakuljon ki a fejekben, amelyre a szórványokban élők is fel tudnak nézni. Ha valahova tartoznak, akkor érdemes lesz magyarul is beszélni.