Franciaország nem kér a „belövőszobákból”

Nicolas Sarkozy francia elnök a milliós tüntetések ellenére sem enged a nyugdíjreform ügyében, emellett szigorítani akarja a külföldi romák kiutasításáról szóló törvényt. A párizsi kormány a közelmúltban lesöpörte az asztalról azt az ötletet, hogy Franciaországban is vezessenek be „belövőszobákat”, ahol a kábítószerfüggők ellenőrzött körülmények között drogozhatnak.

Kokain, heroin, gombák. Franciaországban a kokainfogyasztás nő, a heroin visszatért és a hallucinogén gombák is egyre terjednek – tette közzé kutatását az elmúlt tíz év kábítószer-élvezetéről a francia drogfelügyelet. Mint az elemzés rámutat, különösen a társadalom peremén élők körében tért vissza a heroinfogyasztás. Ennek a kemény drognak az élvezete pár évvel ezelőtt megállt, majd kissé hanyatlott, de az utóbbi felmérések szerint visszaküzdötte magát a korábbi szintre. A törvénytelen szerek közül a marihuánát élvezik a legtöbben, naponta mintegy 1,2 millióan szívják. Ezzel a mutatóval Franciaország az első Európában – áll a közelmúltban közzétett kutatásban. Az egyre erőteljesebb kokainfogyasztásban meglepő tendenciákat tapasztalnak az elemzők: ma már nemcsak a tehetős rétegek közt hódít ez a kábítószer, hanem kreatívnak, divatosnak találják a középosztály tagjai is. Az ecstasyfogyasztás kicsit visszaesett, de helyét átveszik más amfetaminok. Egyre kedveltebbek a hallucinogén gombák, vannak, akik kiskerttulajdonosként termelik, nem csak saját fogyasztásra.

Bern, a kilencvenes évek eleje. A svájci főváros felderítése közben a parlament mögötti parkba tévedtem. Megdöbbentett a látvány. A rendezett, csinos városnak pont az ellentéte tárult elém. Kábítószeres fiatalok csoportjai éltek itt. Tekintetükből látszott, hogy nem tegnap estek túl az első belövésen, kemény kábszeresek voltak. A környékükön mindenütt a kábítószer-fogyasztáshoz használt eldobált eszközök, tűk, fecskendők, fűszerezve a mindennapi élet kellékeivel, természetesen borosüvegekkel, sörös fémdobozokkal, mindenfajta szeméttel. Gyorsabbra fogtam lépteimet, miközben azon gondolkodtam, hogy a kőgazdag Svájcnak is megvannak a gondjai. De legalább a képviselőknek nem kell hegyet mászniuk, ha látni akarják a problémát, elég kitekinteni a munkahelyük ablakából. Jó pár év múlva hallottam, hogy sikerült eltávolítani a kábítószer-élvezőket a parkból, így megszűnt ez a berni „látványosság”.
Nyilván szerepe volt ebben annak, hogy Svájc minden nagyvárosában, ahol kábítószerfüggők nagyobb csoportjai élnek, működésbe helyeztek „belövőszobákat”, angolul shooting rooms, ahol biztonságosan, ellenőrzött körülmények közt, a higiénia szabályait betartva, egészségügyi személyzet által felügyelve élvezhetik a drog hatását a kábítószer-fogyasztók. Az Első vonal nevű önkéntes szervezet a genfi pályaudvar közelében működtet belövőszobát. Az ötven négyzetméteres lakásban hat hely van heroinadagolásra, négy inhalálására, kettő pedig arra, hogy valaki kokaint szippantson fel. Az ellátás anonim módon, név nélkül folyik. Naponta úgy 140 látogatója van a genfi szobának, egyesek többször is használják, ahol nemcsak a heroint lehet belőni, hanem, ha valaki akar, lezuhanyozhat, megihat egy kávét, leülhet beszélgetni az ápolókkal.
A személyzet – amely főként egészségügyi gondozókból áll, orvos csak hetente néhány órát tartózkodik itt – „hozott anyagból” dolgozhat, ugyanis a kábítószer-kereskedelem tiltott. Tehát a fogyasztó a maga adagjával ellátogat a belövőhelyre, ahol biztos lehet abban, hogy nem kap AIDS- vagy hepatitis C fertőzést, hiszen mindig tiszta eszközt használnak az önkéntesek. Másrészről arra is ügyelnek, hogy nehogy túladagolják magukat a kábítószer-élvezők. Ilyen belövőhelyek az alpesi országon túl működnek még Német- és Spanyolországban, Hollandiában, Luxemburgban, Norvégiában, de Európán kívül is találunk belőlük, például Ausztráliában vagy Kanadában.
„El kellene gondolkodni azon, hogy nem lennének-e szükségesek Franciaország nagyvárosaiban is belövőhelyek” – állt elő az ötletével Roselyne Bachelot francia egészségügyi miniszter, aki a július végi bécsi AIDS-konferencián kapott ihletést a kérdés hazai előterjesztésére. Nem tudta, mit tett. Mintha állóvízbe követ dobnánk, olyan hullámokat vetett az ötlet. A probléma megvitatásában megszólaltak orvosok, filozófusok, a különböző illetékes alapítványok vezetői, és persze, akik minden kérdéshez a legjobban értenek, a politikusok. Két tábor feszült egymásnak, ráadásul nem is azonos „csapatból” verbuválódtak.
Érdekesség, hogy még az orvostársadalmon belül sem volt meg az egység, hát még a politikusok közt. Abban majd mindenki egyetértett, hogy a higiéniás körülmények jobbak ezeken a helyeken, egyetlenegy esetben sem történt túladagolás. Kormánypárti képviselők egy csoportja éles hangon kikérte magának csupán az ötlet felvetését is, ellenben Marseille jobboldali szenátor irányítója, aki a bevezetés mellett foglalt állást, kijelentette: „Marseille-ben a polgármester az úr, és nem a kormánypárt.”
De mint az egyik kábítószer-ellenes szervezet pszichiáter vezetője a Le Monde-ban nyilatkozta, nincs bizonyíték arra, hogy a fertőzések száma az adott kábítószeres közösségben csökkent volna. Ugyanis igen ritka az a kábítószerfüggő, aki csak ilyen biztonságos helyeken élvezi a drogot. Étienne Apaire szerint ez nem is egészségügyi kérdés, hanem filozófiai: „Feltegyük a kezünket, és csupán kövessük tehetetlenül a kábítószer terjedését, vagy harcoljunk ellene.”
A kabinet, miután látta, hogy még a kormánypárton belül is miként fogalmazódnak meg pró és kontra vélemények, gyorsan és egyértelmű döntéssel zárta le a vitát: Franciaországban „nem időszerű és nem kívánatos” ilyen létesítmények létrehozása. A kérdést azonban nem ilyen egyszerű viszszagyömöszölni a palackba.