A kormányváltás óta élő téma szakmai fórumokon és a napisajtóban a szakképzés átalakításának kérdése – hogy valamit tenni kell, mert a mai iskolai rendszerű szakképzés nem jó, nem hatékony. A gazdaság mihamarabb és minél több képzett munkaerőt vár a munkaerőpiacra, hosszúnak tartja a jelenlegi négy-öt éves képzési időt, ezért eltörölné a kilencedik és tizedik osztályban folyó közismereti oktatást. Több gyakorlatot és kevesebb elméletet vár.
Mindenekelőtt fontos tisztáznunk, hogy kik a szakképzés szereplői, kik azok, akik szakiskolába járnak – annál is inkább, mert bármilyen döntést hozunk, róluk döntünk.
Hazánkban a szakiskolákba jelentkezők túlnyomó része nem azért választja ezt az oktatási formát, mert szakmát szeretne tanulni. Többségük azért lett szakiskolás, mert máshova nem vették fel, valahova azonban kell iskolába járni, mert tizennyolc éves korukig tankötelesek. Szakiskolás diákjaink zöme tehát nem motivált sem a szakképzésben, sem pedig az iskolába járásban. E jelenség oka sokrétű. Sokuk életéből hiányzik például a család vagy legalábbis a család egyik igen fontos szereplője – leggyakrabban az apa. Az ő személyével pedig hiányzik a tekintély és az iránymutatás. Többségük a szakiskola kezdetén nem rendelkezik azokkal az alapvető kompetenciákkal, amelyek a tanuláshoz szükségesek. Magyarán úgy lépnek ki az általános iskolából, hogy nem tudnak értően olvasni, nem tudnak számolni. Továbbá nem tudják magukat sem írásban, sem szóban kifejezni.
És azok a kompetenciák is hiányoznak az életükből, amelyek a közösségbe, a társadalomba illeszkedéshez szükségesek. Nem tudnak közösségben kulturáltan viselkedni, nem csoportot, hanem tömeget alkotnak, és ebben a kontrollálatlan tömegben veszélyesek. Sokan már az általános iskolába járást megutálták, és tanáraik sem tudtak mit kezdeni velük. Ezért lemondtak róluk, ők pedig ezt a lemondást megérezték, válaszul megszületett bennük az iskola utálatának programja. A róluk való lemondással mélyen összefügg az a jelenség, hogy ők is lemondtak saját magukról. Elhitték, hogy „csak ennyit” érnek, elhitték, hogy valóban a hátsó padba valók.
Ez az összetett jelenség valóban olyan nehéz helyzetet teremtett az utóbbi években, amelyre mindenféleképpen válaszolnunk kell. Valamit tennünk kell annak érdekében, hogy méltó helyére kerüljön a szakképzés, és hatékony legyen, méltó módon szolgálja a részt vevő személy és a társadalom igényét.
*
Az ágazat szervezői alapvető struktúraváltásban látják a problémakör megoldását. Ha a diák utálja az iskolát, legyen az iskolaidő rövidebb. A képzés gyakorlati része legyen hangsúlyosabb, és azt az iskolán kívül, cégeknél szervezzék meg. Az elképzelést két érvvel támasztják alá: a gazdaság mihamarabb képzett szakembereket vár, a duális rendszer pedig Németországban jól bevált képzési módszer.
Tehát gyökereiben készülünk megváltoztatni a rendszert. Ez a változás azonban önmagában nem old meg semmit, mert pusztán a tüneteket akarja kezelni. Gyors beavatkozástól gyors sikert vár, a tünetek okát, magát a betegséget azonban nem gyógyítja. Nem ad választ arra a kérdésre, hogy miként kívánja felemelni a társadalom kulturálisan, mentálisan és szociálisan elmaradt, népes rétegét. A hároméves képzés és az iskolán kívüli gyakorlati oktatás nagyfokú tanulási készséget tételez fel, amellyel a diákok továbbra sem fognak rendelkezni. Továbbra is ugyanazokat a hiányokat hozzák magukkal, ezek pedig ugyanazt a hozzáállást, az ön- és közveszélyes viselkedésformát eredményezik, mint eddig. Nem igaz, hogy a szakiskolás diákoknak kizárólag az iskolával van bajuk. Alapvető értékek, mint például a személyes törődés és a figyelem hiányoznak az életükből. Ezért viselkednek úgy, ahogy, és ezért nehéz kezelni őket az iskolában. Helyzetükre nem az a válasz, hogy kevesebbet kell iskolába járni. Az gyógyítaná őket, ha olyan iskolát tudnánk szervezni nekik, amelyik nem nyűg, hanem valós lehetőség a felemelkedésre. Aggasztó tehát, ha a tervezett rendszerben sokkal kevesebb szerepet és teret szánnak a pedagógiának és a nevelésnek.
Ha meg akarjuk változtatni a rendszert, akkor nem mindegy, hogy milyen motivációval, milyen szempontokra való hivatkozással tesszük ezt. Nem mindegy, hogy miként határozzuk meg az iskolai rendszerű szakképzés és a szakiskolák feladatát. A változtatási tervekről szóló nyilatkozatokban gyakran elhangzik, hogy „a szakképzés gazdasági kérdés”. Ha pusztán az a feladatunk, hogy minél hamarabb és minél több új szereplő jelenjen meg a munkaerőpiacon, akkor világos a tennivaló: termelni kell a munkaerőt. Ez esetben az emberről mint munkaerőről, a munkaerőpiac számszerűsíthető eleméről mint tömegcikkről beszélünk – droidképzést folytatunk. Ez gazdasági ügy – zord, lelketlen és tömegszemléletű, mint maga az ipar. Félő, hogy ez a pusztán gazdasági szemlélet nem veszi figyelembe a személyes sorsokat. Nem a személy emberhez méltó felemelésén és a társadalomba való integrációján fáradozik, hanem a globális gazdaság éhségének csillapítását tartja szem előtt.
Vagy azt mondjuk, hogy szakemberképzésről beszélünk. Tehát szakképzésről, amelyben valóban nagy súlya van a mindenkori gazdasági szempontoknak, de emberképzésről is, amely messzemenően személyes. Így a rendszer résztvevőinek mélyen emberi és személyes voltával dolgozik; valami többre, teljesebbre hívja – neveli. Hosszú távon ez utóbbi szemlélet szolgálja a társadalom érdekét. Mert a feladat az, hogy a társadalom leszakadt rétegét kell szellemileg és kulturálisan is felzárkóztatnunk. Ehhez a munkához azonban idő kell és programok kellenek. Ha elhamarkodottan lemondunk két évről a szakiskolákban, akkor csökkentjük ennek a nevelésnek és pedagógiának a terét és lehetőségeit. Kérdés, valóban le akarunk-e mondani arról, hogy gondolkodó, magukat jól ismerő, a környezettel kulturált párbeszédben élő, magukért, a rájuk bízottakért és alkotásukért felelősséget vállaló szakemberek jelenjenek meg a munkahelyeken és a társadalomban. Kérdés, tényleg el akarjuk-e venni a szakiskolás diákoktól a fejlődés és gyógyulás lehetőségét.
A tervezett új rendszer az egész ágazatot átstrukturálná: időben és tartalomban csökkentené az iskolák nevelési lehetőségeit, ugyanakkor fontos feladattal ruházza fel az ipart. Azokban az országokban, ahol ennek hagyománya van, és nem mellesleg a gazdaság is működik, ott ez a rendszer bevált. Magyarországon egyik feltétel sem adott. Van-e cégeinknek kapacitásuk és kompetenciájuk, hogy felelősen fogadják a hirtelen megjelent diáktömeget? Kik fognak velük foglalkozni? Találunk-e megfelelő számú, képesítésű és a személyes törődés igényével rendelkező szakembert, aki saját felelősségének tartja, hogy mi történik a diákkal? Találunk-e olyan szakoktatókat, akiket méltán nevezhetünk mesternek, mert nemcsak szakmájuk minden fortélyának, titkának tudói, hanem saját életük kézben tartói, mesterei?
Tudnak-e a cégek értelmes munkát adni a diákoknak? Ma is több szakiskolától hallani a panaszt, hogy kihelyezik a diákot gyakorlatra, aki ezzel el is tűnik a cég rendszerében. A gépsor végén pakolgatja dobozba a készterméket, vagy egész nap autót mos a karosszérialakatos-műhelyben. Van-e rá garancia, hogy ez másképp lesz? Fel vannak-e (lesznek-e) készítve a cégek a személyes kísérésre, fejlesztésre, tehetséggondozásra? És végül: mi lesz a nagyobb vállalatoknál az olyan szerencsétlen diákokkal, mint a kéményt rakó kőművestanuló? Emiatt aggódik leginkább a felzárkóztató szemléletű pedagógia. Mert a műszaki szaktanárokra és szakoktatókra eddig is jellemző volt, hogy ezzel a mondattal tolták el maguktól a felelősséget: „engem nem arra képeztek ki, hogy tehetségtelen analfabétákkal foglalkozzam”. Attól félünk, hogy ez a mondat a tervezett jövőben is sokszor elhangzik majd, csak nem az iskolában, hanem az üzemekben. Mert a termelőüzem csak azzal a diákkal tud foglalkozni, aki készséges, motivált, tehetséges és halad. De azt látjuk, hogy a diákok zöme belépéskor nem ilyen. Mi lesz a tömeggel?
A szakképzésben néhány éve is voltak változások: nagy lendülettel létrejöttek a tiszkek (térségi integrált szakképző központok), a gazdaság temérdek pénzt tett központi képzőhelyek létrehozásába, és azt látjuk, hogy ezek nem működnek. A pénzek eltűntek, képzés nem történik. Most emelt szakképzési normatívát ígérünk a cégeknek és vállalkozásoknak: valóban a diákok képzésére költik?
Diákjaink felzárkóztatásában és társadalmi integrációjában a nevelőmunkának talán nagyobb szerepe van, mint a tanításnak. Egy cég vagy vállalkozás azonban nem tudja ellátni ezt a feladatot, egyszerűen azért, mert nem ez a dolga. Ő termel, és a termelésbe be tudja vonni azokat a tanulókat, akik már szakmailag és emberileg fel vannak készítve arra, hogy új, éles helyzetben helytálljanak. A nevelés helye hagyományosan a család és az iskola. Ám diákjaink nagy része nem kapja meg a családjában, az iskolától pedig most készülünk elvenni a lehetőséget. Hol marad meg a helye?
Ha megkérdeznénk egy kis- vagy közepes vállalkozót, milyen alkalmazottakkal kíván együtt dolgozni, egészen biztos vagyok benne, hogy a szakmai kompetenciák mellett rengeteg emberi értéket sorolna fel. Biztosan elmondaná, azt várja a szakiskolától, hogy olyan munkaerőt bocsásson ki, aki emberileg is megállja a helyét: derék, becsületes, igaz ember legyen. Ugyanezt mondják a vállalkozók akkor is, amikor arról beszélnek, milyen tanulókat küldjünk hozzájuk a gyakorlati képzés idejére: legyen jól nevelt és együttműködő, mert csak így tudják vállalni a képzését. A szakiskolában viszont azt látjuk, hogy ezért nagyon meg kell dolgoznia az iskolának. Nehéz elképzelni, hogy ezt a munkát iskolán kívül, rövidített idő alatt el tudjuk végezni.
És igen, változásokra van szükség. Hatékonyabbá kell tenni az általános iskolai tanítást, nevelést. Ebben bizonyára segítségre van szükségük az ottani tanároknak. Meg kell változtatni a pedagógusképzést, folyamatos továbbképzéssel és szakmai, emberi támogatással kísérni kell a pedagógusokat. Olyan programokat kell kidolgozni és finanszírozni, amelyek valós választ adnak az iskolában megjelenő, oda begyűrűző társadalmi problémákra. Be kell ismerni, hogy az iskolának a társadalom betegségei miatt ma olyan feladatokat is el kell látnia, amilyenekre korábban nem is gondolt. A szakmai tudás átadása mellett tehát alkalmassá kell tenni a pedagógusokat és szakoktatókat arra, hogy meg tudjanak felelni a személyes törődés, nevelés feltételeinek is. Tehetséggondozó, fejlesztő, felzárkóztató és személyesen is kísérő módszerekre, azok működtetésére van szükség. Mert diákjaink magukra maradtak, világuk leszakadt, és ha mi nem teszünk semmit, csak struktúrát váltunk, ezzel hárítva a problémát, akkor a probléma újratermeli magát.
Tanítványaink világa zord és kemény világ – vagy annak tűnik. Sokakban félelmet kelt. Nagy tömegben, 1200–1500 fős iskolákban még félelmetesebb és még nehezebben kezelhető. Így valóban nem bírunk velük. Átlátható méretű iskolákat kell létrehoznunk ahhoz, hogy meg tudjuk őket szólítani. A tömegiskolákkal csődöt mondott a szakiskolás pedagógia. De erre nem az a válasz, hogy vonuljunk ki az iskolából. Váltsunk léptéket, legyünk személyesek!
Szakiskolás diákjaink gyakorlatilag mindenben hiányt szenvednek, ami a társadalomba való beilleszkedéshez szükséges. Képzelt tanműhely közepén állnak gyámoltalanul kudarcaik és fájdalmas hiányaik fölött. Az a feladatunk, hogy jövőt adjunk nekik. Azaz képességet az értelmes és értékteremtő munkára. Képességet arra, hogy igaz és szép életet éljenek – harmóniában saját magukkal és környezetükkel. Ehhez le kell térdelnünk melléjük, és türelmesen el kell kezdenünk építeni az életüket. Ne vegyük el tőlük az időt és a lehetőséget az emberi formálódásra! Hosszú távon a magyar társadalomnak erre van szüksége.
Diákjaink jövőt kérnek tőlünk. És az ő jövőjük a társadalom jövője is.
origo.hu
Magyar Péterrel szemben a szolnoki pártkoordinátornak nem volt mentelmi joga, nem is tudta kikerülni az eljárást
