Évtizedek óta tapasztalhatjuk, hogy – különösen – a kettős mércével mérő nyugati sajtó rólunk szóló hírei rendszeresen szöges ellentétben állnak a valósággal. A folyamat egyre unalmasabb, s nagyjából úgy zajlik, hogy a balliberális kormányok alatt elszenvedett pusztulás, érték- és vagyonvesztés ellenére a tudósítások általában mindent rendben találnak Magyarországon. A dolog fordítva is igaz. A jobboldali kormányok alatti értékteremtés és gyarapodás, az emberek boldogulása, kilátásaik jobbra fordulásának kézzelfogható tényei ellenére a tudósítások a társadalom reménytelenségét tükrözik, és főként az emberi jogok lábbal tiprásáról szólnak. Ebben a buta közegben felvillanyozza az embert, ha azt tapasztalja, hogy vannak helyek a világon, ahol nem hat a kettős mérce, s a manipuláció ellenére kedvelnek bennünket.
Ilyen megállapításra juthat például az, aki a finn légitársasággal, a Finnairrel utazik Helsinkiből Tokióba. Az út alatt vetített, finnül, japánul és angolul feliratozott útvonal-ismertetőből legalábbis arra a következtetésre lehet jutni, hogy a finneknek nagyon is rokonszenvesek lehetünk. Induláskor értelemszerűen Európa térképe s e kontinens nagyvárosai tűnnek fel legtöbbször a monitoron, Japán felé közeledve pedig inkább Ázsia és városai. Európa fölött a térképen három település neve volt nagy betűkkel kiemelve, amelyek között ráadásul nem szerepelt a kiindulópont, Helsinki. A finn főváros nevét szerényen kisméretű betűk jelezték. A három azonosan nagy betűkkel szedett helység pedig: London, Athén és Budapest. Órákkal később, amikor a gép már Kelet-Ázsiában járt, s vissza lehetett tekinteni Európa térképére, már csak egy várost tüntettek föl öles betűkkel: Budapestet. London és Athén eltűnt. Nem kérdeztem utána a finnek gesztusának, ugyanakkor önmagában ez is egyértelmű jelzés lehetne azoknak, akik a rendkívül nagy jelentőségű magyar őstörténeti kutatásokat pusztán érzelmi vagy politikai oldalról közelítik meg.
Persze a rólunk kialakított képhez nemcsak a barátságtalan sajtó, hanem mi magunk is hozzájárulunk. Japánban igen népszerű meggyőző forma lehetne a gasztronómia, amely – látva magazinjaikat, a tévécsatornákon szinte folyamatosan sugárzott főzőműsoraikat, megkóstolva kitűnő éttermeikben az ételeiket – a japánok szívügye. Ezért próbáltuk ki Tokióban az egyik magyar éttermet, amelyet a jelenleg üzemelő négy közül ajánlottak is nekünk.
A különleges hangzású „Az finom” vendéglőt egy eldugott kis tokiói utcácskában leltük föl. Tulajdonosa japán hölgy, aki meglepetésünkre éppen ott ebédelt vendégével. Az udvarias üdvözlés után átnyújtott névjegykártyáján az itthon a szocialista retrót sugalló Gundel neve és logója szerepelt, ám a szuterénben berendezett, zegzugos kis budai étterem külsőségeivel felszerelt hellyel szemben semmilyen ízlésbeli kifogást nem lehetett emelni.
A belépő olyan ebédlőhelyiségbe vezetett, ahol négy asztal várja a vendégeket. A séf és a pincérnő magyar fiatal emberek, az étlap japánul, angolul és magyarul tartalmazza az ételeket. „Ne pontosan a magyar ízeket várják”, nyugtatott meg bennünket a mosolygós és csinos pincér, akit mi azzal nyugtatgattunk, hogy nem azt várjuk. Csak arra vagyunk kíváncsiak, hogyan mutatkozunk be Tokióban – válaszoltuk.
A két-három leves közül gulyást rendeltünk első fogásként, halpaprikást másodikként, végül desszertet. Az „eredmény” lehűtötte az első benyomások okozta lelkesedésünket. A mikróban melegített, csészében tálalt levesben a szétfőtt, ám koncepciótlan, fűszerezetlen marhahús volt a meghatározó élmény meg az illúziórombolóan kemény, ropogós sárgarépa-karikák.
Sajna a második fogás sem sikerült. A paprikást jelentő, a halszeletre öntött szósz még csak hagyján, azonban alatta nyers volt a hal. Először a szusi élvezetét is megteremtő japán ízlés feltétel nélküli átvételére gyanakodtam, de miután japán útitársam is fintorgott az ételtől, végleg tudtam, ezt ugyancsak elszúrták.
Az évek óta Japánban dolgozó pincérnő észlelte a tányérunkon félrekotort halat, mégis azt kérdezte tőlünk, hogy ízlett-e az ebéd. Lesújtó mondataink után pedig nem azt hozta szóba, hogyan tudna bennünket valamivel kárpótolni, hanem összeszedte tányérjainkat, majd feltálalt egy tejberizsszerű, buta és silány harmadik fogást.
A számla persze borsos volt, így újra kézzelfoghatóvá vált a valóság, hogy a magyar vendéglátásból még Magyarországtól ily távol sem hiányzik a lelkiismeretlenség, értéktelenség és pofátlanság.
Gasztronómiai bemutatkozásunk másik lehangoló példáját egy tokiói hipermarketben tapasztaltam. A borok osztályán elképesztő mennyiségű és fajtájú palackokat lehetett vásárolni a világ legkülönbözőbb tájairól, térségenként csoportosítva. A mieinket az osztrák borok mellé helyezték. Összeszámoltam őket. A helyszíneket mindenütt címkékkel feltüntetett polcokon 24-féle (!) osztrák terméket lehetett látni, és a feliratok mögött tömött sorban álltak a palackok. Magyar borból elvben csupán háromfélét találtunk, azokból is néhány üveggel. 2000-es évjáratú badacsonyi Zeuszt 5250 jenért (körülbelül 13 ezer forint), 2001-es ötputtonyos tokaji aszút 5565 (14 ezer forint) és 2000-es hatputtonyos aszút 10 ezer 500 jenért (26 ezer forint). Az, hogy ilyen magas az értékük Japánban a magyar boroknak, még öröm is lehetne az ürömben, hiszen a japánok legtöbbször az árból próbálnak a minőségre következtetni, és sokszor csak a prémiumtermékeket keresik. Ám mégsem lehetett felhőtlen ez a kis boldogság sem, mivel a hatputtonyos aszú esetében például csak felirat hirdette, hogy Magyarország bortermő vidék, ebből a borból azonban egyetlen palack sem volt.
A japánok szerethető népnek tartanak bennünket, amire több példa is szolgál. Leginkább azt tartják rólunk, hogy okosak vagyunk. Különösen a lakosság számához viszonyított magyar származású és Magyarországon tanult Nobel-díjasok száma alapján következtetnek erre, de alátámasztják ezt a Japánban ismertté vált magyarok is. Például a Külföldi a kedvesem című könyvsorozat főszereplőjeként elhíresült Tony László, az Amerikában magyar és olasz szülők gyermekeként született nyelvész, aki japán nőt vett feleségül, illetve Japánt választotta új hazájának. A mi közép-európai világunk a japánok számára ismeretlen és egzotikus.
A térségünk iránt érzett vonzódást az üzletemberek már meg is lovagolták. Két japán hölgy fedezte föl és használta ki az alkalmat, akik keresztül-kasul beutazták Közép-Európát, és felkeltette érdeklődésüket az itt élő népek organikus szín- és formavilága, valamint a ma már retróként tekintett, a kommunizmusból örökölt tárgyak irracionális ízlésficama. Az ilyen tárgyak árusítására Oszakában boltot is nyitottak, amely hamar népszerű lett a japán fiatalok között. Az itthonról jól ismert tárgyak között fellelhető a nejlonotthonka, és olyan perforált ruhatárjegytömböt is árulnak nem kevés pénzért, amelyet a hetvenes évek végén használtunk a színházakban. Amikor erről hallottam, elengedtem a fantáziám. Vajon mekkora üzletet jelentene egy szakadt, rozsdás és már kiszolgált, ám még mindig üzemelő budapesti metrószerelvény bemutatása, amelynek vezetőjeként olyan figurát állítanának be, aki a kommunisták üldözése után, majd velük karöltve tönkretéve Budapestet húszéves főpolgármesteri múlttal dicsekedhet szabadon, s ma úgy dúsgazdag ember, hogy az alá beosztott vezető munkatársai előzetes letartóztatásban ülnek korrupciós bűncselekmények gyanúja miatt? Ez a bizonyítottan mindenre alkalmatlan Demszky Gábor hitelesen megjeleníthetné a japánoknak azt az irracionalitást és átverést, amelyet Közép-Európában rendszerváltásnak hívnak.
Viszont valóban keresett terméknek számít Japánban a Kodály-módszer – tudtam meg a koreaiul és japánul is kitűnően értő Kálmán Andreától, aki évek óta dolgozik Tokióban, s maga is a Kodály-módszeren nevelkedett a Magyar Rádió és Televízió gyermekkórusában. Ottani zenepedagógusok tucatjai tanulmányozzák évente a kecskeméti Kodály-intézetben a saját népzenei kultúrájára építő, majd az egyetemes zeneelméletbe bevezető rendszer oktatását, amelynek ottani gyakorlatát a módszerről mindent tudó hölgy, Takagi Keiko mutatta be számunkra egy tokiói óvodában. Ő egyébként az óvónők oktatását látja el. Az apró gyerekek a párás nyári hőség ellenére élvezték a mondókák és gyerekdalok közbeni játékot. A bemutató utáni beszélgetés során Takagi Keiko elmondta, hogy nagyszerű pedagógiának tartja a Kodály-módszert, amellyel kapcsolatban azonban súlyos félreértésről is beszámolt. Sokan azt hiszik, fejtegette, hogy a külföldön is eredményt hozó módszert a magyar népdalkinccsel együtt lehet csak használni, ami tévedés. Kodály épp azt találta meg, hogy mindenütt a saját kultúrára építve kell az énektanítást gyakorolni – jelentette ki. Egyébként nem csoda, hogy Japánban e módszer sikernek örvend, még ha nem terjedt is el általánosan. Tőlünk eltérően az iskolákban ugyanis egyáltalán nem tanítják népdalaikat, így nem ezeken a közérthető formákon keresztül ismerik meg a gyerekek a kottaolvasást vagy a különböző zenei szerkezeteket. A zenetanulás az első pillanattól kezdve a nekik valójában idegen hangzású európai muzsika segítségével zajlik. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, egy „japán Kodálynak” kellene egységes rendszerbe tömörítenie a különböző iskolatípusokba bevezetendő zenepedagógiát – hangzott az érv a megoldásról.
Magyarország bemutatásában a tokiói magyar nagykövet, az igen aktív Bohár Ernő is alaposan kiveszi a részét. Tavaly a magyar–japán diplomáciai kapcsolatok felvételének száznegyvenedik, illetve újrafelvételének ötvenedik évfordulója alkalmából megrendezett jubileumi év lehetőséget teremtett Magyarország számára gazdag hazai programokkal teli bemutatókra. Egymást érték Japánban a kulturális, gazdasági, turisztikai, gasztronómiai és civil rendezvények, amelyeket több mint egymillió ember látogatott meg. A japán sajtóban is számos elismerő cikk jelent meg ezekről a rendezvényekről, s több tévétársaság is beszámolt néhány előadásról. Ezek a Magyarországot jó fényben bemutató hírek éppen jókor születtek, s a nagykövetség mindent megtett annak érdekében, hogy a szerény költségvetésből a legtöbbet hozza ki.
A rendezvény legfontosabb hazai eseménye japán anyagi támogatással és közreműködéssel a budapesti Erzsébet híd díszkivilágítása volt. Japán politikusok és vezető üzletemberek több mint kétszázmillió forintot gyűjtöttek össze a jubileumi év méltó megünneplésére, s ennek körülbelül a felével járultak hozzá a díszkivilágításhoz. A fennmaradó részből pedig a Japán–Magyar Baráti Társaság szervezett különböző rendezvényeket Japánban.
Japánból a Magyarországra való hazaérkezés körülbelül olyan, mint Szathmáry Sándor Kazohinia című kitűnő könyvében az átmenet a tökéletesen ésszerűen működő hinek társadalmából a tökéletes káoszba, a behinek világába. A repülőgéptől gondosan lezárt útnak kellene vezetnie a feladott csomagokat szállító futószalaghoz, de nem így történt a már brit tulajdonban lévő és török kiszolgáló cég által működtetett Ferihegyen. A jó irányba vezető automata üvegajtó ugyanis elromlott, egy másik azonban nyitva maradt, s az utasok útja az épület belseje helyett a kifutópályára vezetett. Némi káromkodás és ordibálás után előkerült egy illetékes, s a megtorpant és háborgó, ám fegyelmezett tömeget végül a jó irányba terelték. Hamarosan mindenki ott állt a futószalag mellett bőröndjeiért. Aki bízott a magyar vendéglátásban, és a csomagkiadó mellett váltotta át pénzét forintra, az természetesen nagyon rosszul járt, mert pofátlanul kevés forintot kapott a valutájáért.
Azok a külföldiek, akik nem az arcátlanul drága taxitársasággal indultak el a belváros felé, a BKV buszjáratát választhatták. A megálló egyik villanyoszlopára kiakasztott, matuzsálemi korú jegyautomata azonban csak fémpénzzel működött, annak ellenére, hogy nem várható egyetlen külfölditől sem, hogy váltópénzzel a zsebében érkezzen hozzánk. Végül a sofőrtől vásárolhattak menetjegyet, aki azonban jóval drágábban árulta azt. Ennek oka máig érthetetlen előttem. A megállók közül angolul csak a Ferihegy I. megállót és a végállomást mondta be a hangszóró, holott közben volt még vagy öt, végül a lesújtó Kőbánya–Kispest megállónál lehetett átszállni a metróra. Jegyet ezen a délután egy útba állított, élő retrófabódéban két mogorva, nyugdíjaskorú hölgytől lehetett vásárolni, és máris irány a lépcső! A legközelebb eső metróbejáratnál azonban egyetlen jegykezelő automatát sem lehetett találni. Jegyet érvényesíteni az állomás másik oldalára pedig már nem érdemes átgyalogolni, hiszen aki érvénytelen jeggyel tartózkodik az állomás helyszínén, azt eleve megbüntetik. Mindebből érzékelhető, hogy a nyelvünket nem beszélő turisták olyan dzsungelben találják magukat Magyarországon, amihez képest az ugandai esőerdők fejlett civilizációs rendszerek.
Az érvénytelen jeggyel a Népliget megállóig utaztam. A kijáratnál álldogáló, BKV-karszalagot viselő embereknek megmutattam az érvénytelen jegyemet, és megkérdeztem tőlük, hogy látnak-e rajta valami különlegeset.
– Elromlott a jegykezelő automata? – árulták el kérdésükkel, hogy mindez nem egyedi eset. Megosztottam velük, hogy nem romlott el az automata, mivel nem volt egyetlen darab sem. A BKV a föld legszerencsétlenebb szervezete, summáztam nekik, azonban elmagyarázták, hogy karszalag ide vagy oda, ők nem a BKV, hanem egy őrző-védő vállalat alkalmazottai, ezért ne őket kérjem számon.
origo.hu
Átkot szórtak Magyarországra a balliberálisok, Orbán Viktor példátlan módon elsöpörte őket
