Hullámtörés

Dadogás nincs, csak dadogók, akik mind-mind különbözőek, így aztán valamennyien másért és másként dadognak. A világon jelenleg hétszáz olyan terápia ismeretes, amellyel javítani lehet ezen a beszédhibán. Szerencsés az, aki megtalálja a neki valót, hiszen még abban sincs egyetértés a szakemberek között, hogy lelki vagy testi zavarról van-e szó.

Dadogó szülőpár és két dadogó gyerek. Lehetne tragédia és vígjátéki helyzet, de egyik sem: Németh Sándor és felesége, Rózsa számára inkább lehetőség arra, hogy közösséget építsenek, barátokat szerezzenek, segítsenek azoknak, akik hasonló cipőben járnak. A logopédián ismerkedtek meg; a feleség az után kezdett dadogni, hogy az óvodában véletlenül bezárták a pincébe. Sándor, amint beszélni kezdett, azonnal meg-megakadt. Negyven évvel ezelőtt még érdemben senki sem foglalkozott dadogós gyerekek terápiájával, így aztán ez a két intelligens, művészetkedvelő ember csak a szerencséjének – és felettesei biztatásának – köszönheti, hogy szakmát tanulhatott. Rózsa gyermekápolónő, Sándor harminc évet dolgozott a kereskedelemben, pedig a pályaválasztása idején ez a munka a „semmiképpen sem” listán szerepelt.


Ezzel szemben legutóbb egy vagyonőri állásra nem vették fel a beszédhibája miatt, noha Németh Sándor igazán szépen beszél, cseppet sem zavaróak a megakadásai. Mindezt a felnőttkori logopédiai képzésének köszönheti, ahová szintén a véletlen sodorta: egy kollégája hallotta a rádióban, hogy létezik ilyesmi.
A mai napig nincs a beszédfogyatékosok társadalmi beilleszkedését segítő állami program, a felnőttek csak komoly anyagi és időbeli ráfordítással javíthatnak akadozó beszédükön. Amikor Rózsa második gyermekét várta, hosszabb időre kórházban kellett feküdnie, az akkor kétéves fiuk a mama hiányát nehezen viselte, és dadogni kezdett. Akkor a szülők úgy érezték, a világ össze fog omlani, de már tudták, azonnal szakemberhez kell fordulniuk, ám hiába voltak tapasztaltak, elsőre ők sem találták meg a megfelelő embert. Kisfiukat évekig tömte egy doktor nyugtatókkal és izomlazítókkal, persze minden eredmény nélkül, aztán logopédushoz került. A szülők az igazi sikert fiuk pszichológusának tulajdonítják, aki látszólag semmit sem tett, csak beszélgetett, sakkozgatott a kamasz fiúval, és rapszövegeket énekelgettek együtt. A rapzene éneknek csak jóindulattal nevezhető, ritmusosan kántált szlengszöveg, de segített: a fiatalember már egyáltalán nem dadog, sikeres számítógépes szakember, ám ő is azt mondja, hogy gyógyult dadogó nincs. Csak olyan, aki már nem dadog.
A Démoszthenész Beszédhibások és Segítőik Országos Érdekvédelmi Egyesülete 1984-ben alakult annak érdekében, hogy a logopédiai ellátásból kiszoruló korosztályoknak, vagyis a négy éven aluliaknak és a felnőtteknek segítséget nyújtson beszédfogyatékosságuk legyőzéséhez. Ha pontosan akarnánk fogalmazni, a beszédfogyatékosság szót meg kellene kérdőjelezni, ugyanis a mai napig nem tisztázott, hogy a dadogás fogyatékosság-e. Érdekes módon politikailag korrekt elnevezése sincs. A vakot ma már látássérültnek, a süketet hallássérültnek illik hívni, a dadogó legfeljebb afáziás lehet, de ez a szó csupán annyit jelent, beszédzavar, ami lehet millió más is, nem csak dadogás. Egy dolog tény: a dadogók semmiféle kedvezményben vagy társadalmi segítségben nem részesülnek, mióta megszűnt a gyógypedagógiai főiskola Damjanich utcai gyakorlóintézete, a felnőtt beszédhibások számára ingyenes segítség nincs.
(Ha mást nem tett volna Feketéné Gacsó Mária, mint hogy megszervezi azt a bizonyos Mikulás-bulit, ahol a Németh házaspár egymásra talált, akkor is sokat tett volna, de ezenkívül alapító tagja a Démoszthenész-egyesületnek és a felnőtt dadogók gyógyításának legfőbb hazai tekintélye, mondhatni, mérce és viszonyítási alap.)
Azt, hogy mi okozza a dadogást, nem tudjuk. Az erre adott válaszok két szélsőség között helyezkednek el többnyire: az egyik végpont csak pszichológiai okokra vezeti vissza (valamilyen traumára vagy családi feszültségre), a másik végpont szerint pusztán élettani oka van a beszéd megakadásának. Ezt az álláspontot képviseli dr. Martin F. Schwartz professzor, aki úgy gondolja, csupán a hangszalagokat tartó izmok görcse idézi elő a dadogást.


Valahol középen van az igazság a hazai szakemberek többsége szerint. Az emberek két és fél százaléka rendelkezik olyan típusú görcskészséggel, amely dadogásként nyilvánulhat meg. A felnőtt dadogók többsége rejtőzködve szenvedi végig az életét, nem kér segítséget, inkább nem szólal meg, csak ne lepleződjék le. Minden dadogó máshol érzi a beszédét megakasztó görcsöt: ki a torkában, ki a nyelvén, az ajkán vagy a mellkasában. Érdekes módon az esetek jó részében kamaszkorban spontán megszűnik a dadogás, később azonban már nehéz eredményeket elérni.
A dadogás kommunikációs probléma, minél fontosabb a mondandó, annál erősebb a hebegés. Vagyis stressz, vizsga, randevú különösen felerősítheti a görcsöt, ugyanez a helyzet akkor, ha a két beszélő között alá- vagy fölérendeltségi viszony van, ez igaz a szülő-gyerek kapcsolatra is. Éppen ezért hatékonyabb, ha csoportos terápiában vesznek részt a dadogók, ahol gyakorolhatják a feszültségmentes beszédet. A felnőttek terápiájának legfontosabb eleme a beszédet lelassító technikák, autogén tréningek elsajátítása, légző- és olvasási gyakorlatok végzése, amit kiegészítenek a pszichoterápiák és az önsegítő csoportokban való részvétel.
Csakhogy kevés logopédus vállalja a dadogókkal – főleg a felnőttekkel! – való foglalkozást, mert nagyon nehéz, kevés sikerrel kecsegtet, és az a néhány ezer forint, amit az ügyféltől el lehet kérni, sokkal kevesebb, mint amennyit a nagy cégek fizetnek egy kommunikációs tréningért. A dadogóknak viszont ez a pénz is nagyon sok, a dadogásnak ugyanis az egyik legtragikusabb velejárója az elszigetelődés: egy dadogó nem szívesen veszi fel a telefont, nem mer megszólítani egy másik embert, retteg az állásinterjúktól, sokan otthonról sem képesek elköltözni.
Van úgy, hogy nem is akarnak, a dadogás jó magyarázat minden kudarcra.
Hojdák Gergelyt viszont nem ebből a fából faragták: napokon belül megnősül, és átveszi magyarból és teológiából a diplomáját – mégis rendszeresen előfordul vele, hogy szellemi fogyatékosnak nézik, csak mert a könyvtárban k-k-k-ér egy k-k-könyvet. Ilyenkor lassan, az idiótáknak szánt hangsúllyal válaszolnak neki, de ő ezen már csak mosolyog. Mióta az eszét tudja, dadog, de vidéki lévén egészen kicsi korában nem jutott megfelelő terápiához, sokáig ő is úgynevezett kikerülő magatartást tanúsított, vagyis inkább nem szólalt meg, ha nem volt muszáj, vagy éppen nem azt mondta, amit akart, hanem azt, amiről tudta, hogy nem fog belebonyolódni. Meg sem próbált bekapcsolódni egy pergő beszélgetésbe, bármilyen jó gondolata támadt is, mert nem várhatta el, hogy kivárják, míg kinyögi végre. A menyasszonyával lelkigyakorlaton ismerkedtek meg, ahol Gergely nyugodt, szeretetteljes légkörben nyilvánulhatott meg, nem négyszemközt, néhány perc alatt kellett meghódítania a kiszemelt hölgyet. Gergely, mióta kapcsolatba került a Démoszthenész-egyesülettel, igyekszik másképp gondolkodni erről a dologról, de ő is úgy tartja, a dadogás olyan erősen beépül minden érintett személyiségébe, hogy igazán csak az mondhatja magát gyógyultnak, aki képes szembenézni a múlt megalázottságával.
Érdekes módon, ameddig tanulta az angol nyelvet, és lassan, gondolkodva beszélte, Hojdák Gergely nem dadogott, mióta viszont nagyon jól tudja a nyelvet, és gyorsan járnak a gondolatai, elakad. Sok színész (például Őze Lajos vagy a Démoszthenész-egyesület elnöke, Őze Áron) olyan jól megtanulta a dadogást elkerülő technikákat, hogy színészként, színpadon is alkalmazni tudta, már csak azért is, mert a színpadon egy másik én jelenik meg, aki nem dadog.
Hojdák Gergely most fordítja a már említett Schwartz professzor könyvét, amelyet a dadogás fiziológiai magyarázatának szentel. Martin Schwartz patológusként szájpadhasadékkal (farkastorokkal) született betegek helyreállító műtétjét készítette elő, és ennek részeként ultrahangos készülékkel vizsgálta a betegek beszédszerveit. Egy alkalommal dadogós pácienst vizsgált. Azt figyelte meg, hogy a dadogás megkezdése előtt a beteg hangszalagjait tartó izmok görcsbe rándulnak. Van a könyvben egy szemléletes leírás: az egészséges ember hangszalagjai beszéd közben az izmok lazasága miatt úgy hullámzanak egymással szemben, mint az úszó halak farka. Ha viszont dadogni kezd valaki, a szalagtartó izmok megfeszülnek, és a hangszalagok görcsösen egymásnak nyomódnak. A dadogás (elakadás) nem a görcs maga, hanem a görcs tanult reflexválasza: a levegő áramlásának biztosításáért folytatott – néha rendkívül heves – erőlködő magatartás, mely igénybe veszi a beszédszervek (légcső, hangszalagok, nyelv, ajkak, állkapocs stb.) izmait, sőt gyakran a test egyéb izmait is.
A professzor azt állítja, stressz hatására minden embernek feszülnek meg izmai, és a feszültség mindig egy adott test tájékán koncentrálódik (kitüntetett testtájékok: hát, láb, kéz). Azok lesznek a dadogók, akiknek a hangszalagtartó izmai reagálnak leghevesebben a feszültségre. Persze el kell érnie a feszültségnek egy küszöbértéket ahhoz, hogy a gégegörcs kialakuljon. Ez jellemzően még gyermekkorban megtörténik, leggyakrabban két- és ötéves kor között.
Bár Schwartz professzornak világszerte működnek intézetei, és nagyon jó eredményeket ért el a dadogás kezelésében, az áttörés még várat magára, a görcsösséget még csak időlegesen lehet kioldani gyógyszerekkel. Létezik már egy injekció, amelyet a gégébe fecskendeznek, és a beteg problémamentesen tud előadást tartani vagy randevúra menni, egészen addig, míg a gyógyszer hatása tart. Utána ismét hebeg. Azzal Schwartz professzor is egyetért, hogy nincs két egyforma dadogó, de ő nem az okok, hanem az okokkal való megküzdés sokfélesége miatt tartja színesnek ezt a kórképet.
Mácsainé Hajós Katalin logopédus nézőpontja más.


Az a meglepő, hogy az emberek többsége nem dadog – mondja. Nem vitatja az élettani magyarázatot sem, de ő inkább a pszichés okokat tartja felelősnek abban, ha a veleszületett görcskészség aktivizálódik. Csakhogy tökéletes gyerekkor nincs, mindenki megszenvedi a születést, előbb-utóbb el kell dobni a cumit, bilire kell ülni, és óvodába járni, és ki az, akire rá ne kiabált volna az anyja? Az emberek többsége ezeket a traumákat kiheveri (vagy később más tüneteket produkál), százból kettő viszont dadogni kezd. Hajós Katalin szakterülete a kisgyermekek (négy éven aluliak is) szülőcsoportos dadogásterápiája, amelyet pszichológus kollégáival együtt vezet évek óta – több mint nyolcvanszázalékos gyógyulási eredménnyel. Ezzel a korosztállyal nemigen foglalkoznak a logopédusok, sőt a szülők sem viszik szakemberhez a kicsiket, mert még él a hit, hogy a dadogást ki lehet nőni. Ennek a hiedelemnek az ad táptalajt, hogy létezik egy jelenség a beszédtanulás folyamán, amit élettani megakadásnak szokás hívni. Ilyenkor a gyerek gondolatai előbbre járnak, mint a beszédszervei, túl gyorsan akarja mondani azt, ami eszébe jutott, és belezavarodik. Ezt pár hónap alatt ki szokták nőni, és fontos jellemzője, hogy minden élethelyzetben ugyanúgy jelenik meg, ellentétben a dadogással, amely feszültséghez kötött.
Feszültséghez, amelyet aligha lehet kinőni, hiszen a stressz, a világgal való súrlódás életünk velejárója.