Hűtlenül kezelt örökség

Egy-egy régi szép világi, szakrális, ipari vagy népi épületünk nem csupán élettelen építőanyagok és berendezési tárgyak halmaza, mindhez emberi sorsok, életpályák, szellemi és művészeti alkotások, történelmi események fűződnek

Múltunk történelmi, kulturális és szellemi öröksége leginkább a műemlék épületek esetében kapcsolódik egybe. Egy-egy régi szép világi, szakrális, ipari vagy népi épületünk – legyen város- vagy megyeháza, könyvtár, iskola, jeles személyiség szülő- vagy lakóháza, vár, kastély, kúria, kolostor, templom, öreg gyár, műhely, vasútállomás, híd, lovarda vagy vincellérház – nem csupán élettelen építőanyagok és berendezési tárgyak halmaza, mindhez emberi sorsok, életpályák, szellemi és művészeti alkotások, történelmi események fűződnek. Megőrzésük és megóvásuk a romlástól – netán a pusztulástól – kötelességünk. Tisztességünk és méltóságunk is áll vagy bukik rajta. Hatályos törvény és jogszabályok rendelkeznek az állam, a polgárai és a hatóságok kötelezettségeiről a védett kulturális, természeti és építészeti műemlékekre vonatkozóan, amiket betartani nem egyéni döntés és vállalkozó kedv kérdése. Civilizált viszonyok közt bizonyosan nem az.
Vannak történelmi helyszíneink, ahol maga a táj természeti kincseivel, kulturális és épített hagyatékával közösen őrzi történelmi múltunk és nagyjaink emlékét. Tokaj-Hegyalján például a sok évszázados szőlő- és borkultúrához kötődő Rákócziak és más kiválóságok emléke és szelleme, s a reneszánsz várak, kastélyok, középkori templomok, kolostorok, iskolák, könyvtárak, ősrégi borpincék, klasszicista szőlőhegyi kúriák, öreg vincellérházak tartoznak egybe egymástól elválaszthatatlanul. Sárospatak várát végre ragyogó állapotban láthatjuk, Kossuth és Kazinczy emlékét méltó módon őrizzük, s a borvidék régi-új építészete sem ad okot szégyenkezésre. Az utóbbi húsz évben – a hazai és külföldi vállalkozók, építészek és hatóságok – egyaránt tiszteletben tartották a táj és hagyományai által megkövetelt normákat, nem ok nélkül lett Tokaj-Hegyalja az UNESCO világörökségének része.
Sajnos a másik, hasonlóan becses és szépséges történelmi borvidékünk, a Badacsony mintha mindennek a fonákját mutatná. Igényes régi és új villatulajdonosoknak, szőlőbirtokosoknak és gazdáknak köszönhetően számos régi épület megújult, készültek korszerű, formás, tájba illő és hagyománytisztelő vincellérházak, fogadók, családi otthonok és nyaralók is, ami azonban a badacsonyi műemlék épületek sorsát és állapotát illeti, azt a szégyenletes és a kriminális közti skálán minősíthetjük.
Badacsony tulajdonképpeni „főutcája” a Római útról a hegyre meredeken felvezető Szegedy Róza utca, ezen lehet feljutni a Kisfaludy-présházhoz, a Szegedy Róza egykori borházában berendezett irodalmi múzeumhoz, a Rózsakő alatti parkolóhoz és a badacsonyi sziklahegy turistaútjaihoz. Naponta százak, ezrek gyalogolnak, autóznak egymást kerülgetve a keskeny, aszfaltozott úton. Az első épület jobb kézről a Malatinszky nevet viselő kúria. A műemlékjegyzék szerint 1780 körül épült késő barokk stílusban. Az előző századfordulón a neves szőlőnemesítő, Bogyay Lajos családjáé volt, a környék legjobb halászcsárdája működött benne. 1945 után államosították, az 1970-es években Borászati Kutatóintézet vendégházául szolgált. A tóra néző, emeletes, remek arányú épület évek óta elhagyottan áll, ijesztően leromlott állapotban. Íves ablakait betörték, sok helyütt megbontott, meggyújtott belseje latrok tanyája. A Szent Orbán fogadó elegáns terasza alatt romladozó kísérteties műemlék egyetlen mai „funkciója” a hazai és külföldi látogatók megbotránkoztatása. Hasonlóan siralmas állapotban leledzik a Római úti Ányos-féle borház. A Veszprém megyei Ányos famíliához kötődik, amelyiknek jeles tagja volt Ányos Pál XVIII. századi pap-költő. Az antik jellegű, arányos tömegű, lemállott vakolatú kőépület éles kontrasztot képez a szomszédságában most elkészült borászat silányul modernkedő, hivalkodóan aránytalan, tájidegen építményével. Ez utóbbi a Laposa családnév alatt futó helyi vállalkozások része, a lázas „ingatlanfejlesztésnek” áldozatul esett az objektum helyén korábban állt, szintén XIX. századi épület, amely a kiváló reformkori politikus, Felsőbüki Nagy Pál – Deák Ferenc barátja és harcostársa – nevéhez és családjához kötődött. Építtetője nemrég cinizmusba hajló butasággal kérkedett azzal, hogy az „új építmény méretét a régihez igazítva tervezték meg”. Ez úgy hangzik, mintha valaki Budapest jelenlegi látványát úgy vetné egybe a XIX. századival, hogy a Belvárosa ugyanakkora.
Az elmúlt hónapokban nemcsak a szóban forgó borkombinát látványa zaklatta fel a táj hagyományait tisztelő embereket, hanem a Bormúzeummal és a Ranolder-nyaralóként ismert műemlékkel történtek. A Kisfaludy-borház mögötti magaslaton bazaltkőből épült, oromzatos-zsúpfedeles, tornácos épület, „magyaros” bútorzatával és berendezésével évtizedeken át volt az egyik kedvenc borkóstoló helye. Bár szerepelt az egyedi táji értékű épületek listáján, az illetékes Badacsonytomaj városi önkormányzat hozzájárult a magánkézbe adásához és lebontásához. A helyén szálloda épült, nagyszerű kilátással a Balatonra, nyilván ez volt az ingatlan legfőbb értéke a Laposa néven jegyzett cég számára. A bontás előtt kimenekített, négy négyzetméteres, igényes mozaikot a tördemici önkormányzatnál őrzik.
A legsúlyosabb bűntett a Badacsony egyik legértékesebb, 9889. szám alatt védett műemlékével, a Ranolder János püspök által 1864-ben épített villával történt. A Szentirmay József tervezte késő klasszicista stílusú, hófehér, emeletes épület tóra néző homlokzatán a gondosan kimért ablaksor, finoman kilépő, vaskorlátos terasz, fölötte lapos lejtésű tetőzet kölcsönözte a nemes küllemet, amely akár egy toszkán környezet díszére is válhatott volna. 2008-ban került MSZP közeli befektetői körhöz tartozó „ingatlanfejlesztők” birtokába, akik előbb nyaralóvá, majd a tervüket módosítva „kézműves borászattá” kívánták átalakítani. A műemléki hatóság által jóváhagyott terv sértette az örökségvédelem egyik elvét, ugyanis megváltoztatta a főhomlokzat arculatát, a tető formáját és hajlásszögét, új karaktert adva a háznak. A projektből eddig a bontás valósult meg. A műemlék tetejét leverték, ablakait és belsejét – a pinceszintig vagy talán mélyebbre – kibontották, és már hónapok óta nem csinálnak semmit.
Ranolder nyaralója kibelezve, megvakított ablakaival várja a feltámadását. A veszprémi egyházmegye 1849 és 1875 közötti fejéről az alábbi érdekességeket tudhatjuk meg Eötvös Károly Balatoni utazások című könyvéből: „Veszprém városának sok szegénye van. A tapasztalás megmutatta, hogy naponként hatszáz szegény szívesen elfogadta a püspök kegyes adományát (…), János püspök tehát kiadta a rendeletet, hogy naponként annyit süssenek és főzzenek, hogy minden szegénynek jusson minden napra kenyér, sült és egyéb ennivaló, annyi, amennyi vasárnappá teszi a hétköznapot is. Valláskülönbséget pedig ne ismerjenek.” „Szaporította a leánynevelő intézeteket. Veszprémben kettőt, Budapesten, Pápán, Tapolcán, Keszthelyen, Kaposváron egyet-egyet alapított. Belekerült neki másfél millióba (…) Mindenféle jótékony, nemzeti és közcélra többet áldozott négymillió forintnál. Legkedvesebb rokonait is vagyon nélkül hagyta. Igaz, hogy ők sem törekedtek a meggazdagodásra.”
János püspök badacsonyi házának vendége volt a fiatal Eötvös Károly, Gyulai Pál, Salamon Ferenc, Szilágyi Sándor és más nagyszerű XIX. századi emberek, az ő emléküket is őrizte a műemlék. A műemlékrombolás tettesei „Ranolder Badacsony Kft.” néven munkálkodtak, önkormányzati vezetők és állami hivatalnokok jóváhagyásával. Mi ez, ha nem a magyar örökség hűtlen kezelése?