Ítélet, feltámadás

Attól azért tartok, hogy egy napon odalép

hozzám valami elmebajos, és isten tudja,
mi történik majd. Egyszer, amikor
Texasban jártunk az egyik amerikai körút során, számos lövést adtak le a felszállópályán várakozó gépünkre. Talán csak féltékeny srácok voltak,
vagy ilyesmi, de Amerikában az ember
soha nem tudhatja. Itt rohangálnak körülöttünk fegyverrel a kézben, mint megannyi cowboy.
Azt hiszik, a fegyver a karjuk
meghosszabbítására szolgál.
John Lennon, 1965

Tizenöt évvel később aztán odalépett, és megtörtént. Idén lesz harminc esztendeje, hogy New Yorkban, a Dakota-ház előtt Mark David Chapman megölte a rock and roll történetének egyik kulcs- és kultfiguráját. Lennon erőszakos halála természetesen sokkolta a világ közvéleményét, aztán minden ment szépen tovább. Nem tudhatjuk, mi történt, illetve nem történt volna, ha az Egyesült Államokban nem szaladgálhatna minden idióta lőfegyverrel a zsebében, ez amúgy is teoretikus felvetés egy, az erőszak kultuszán alapuló országban. Chapman nyilván megoldotta volna egy halkéssel is, ha már kitalálta. Néhány nappal ezelőtt New York állam illetékes kegyelmi bizottsága hatodszor is elutasította a gyilkos próbaidőre bocsátásért benyújtott kérelmét. Chapman, aki az atticai szigorított felügyeletű fegyházban tölti büntetését, legközelebb két év múlva kérvényezheti szabadlábra helyezését. A bizottság (amely egyébként videón hallgatta meg a fogvatartottat) közleményében ezúttal nem indokolta a beadvány elutasítását, ellentétben a két évvel ezelőtti határozattal, amelynek értelmében az elítéltnek közbiztonsági és közjóléti megfontolások miatt kellett zárkájában maradnia. A hírt alighanem sokan sokféleképpen kommentálják majd különféle fórumokon, attól kezdve, hogy ennyi időt lehúzni megtévedt utcai kosárlabdázók között éppen elegendő büntetés, egészen odáig, hogy ott rohadjon meg, ahol van.
Ugyanez a dilemma vetődik fel rendszeresen Amerika másik világhírű gyilkosával, Charles Mansonnal kapcsolatban, aki barátai társaságában lemészárolta többek között Roman Polanski várandós feleségét és vendégeit. Ha eltekintünk attól, hogy Manson (és most tekintsünk el a jó ízlés szabta határoktól is egyben) néha felbukkan a rock and rollban (Axl Rose előszeretettel lépett fel Charlie, ne izélj! feliratú pólóban, a félnótás Marilyn Manson pedig egyenesen miatta választotta művészneve egyik felét), Chapman viszont legalább nem, azért van bennük valami közös. Jelesül mindketten lezártak egy korszakot. Manson a hippiérát az összes belé vetett reménnyel és illúzióval, Chapman pedig a hetvenes éveket, mindenestül. Chapman ráadásul emberiség elleni bűntettet követett el, megfosztott minket egy rakás zseniális daltól.
Vaya Con Dios-koncert volt Budapesten a napokban, a zenekar új, Comme On Est Venu című lemezét népszerűsíti a turnéval. Zenekarról beszélünk, de legyünk őszinték, a Vaya Con Dios már régóta egyet jelent a remek hangú énekesnővel, Dani Kleinnel. Legalábbis 1991 óta, amikor a hangzásért felelős Dirk Schoufs egy HIV-fertőzés következményeként visszaadta lelkét teremtőjének. Dani Klein ekkor döntésre kényszerült: vagy lehúzza a rolót, vagy folytatja Vaya Con Dios név alatt, kvázi egyedül. Végül ment tovább isten hírével, a megtett utat három sorlemez és két válogatás dokumentálja. Amikor a nyolcvanas években a Nah Neh Nah című gigaslágerrel berontottak a szórakoztatóiparba (a yeah yeah yeah óta nem üvöltöztek annyian látszólag értelmetlen szavakat autóvezetés közben), támadt is körülöttük némi zűrzavar. Spanyol név, angol nyelvű dalszövegek, oszt mégis belgák, kik ezek? Aztán hagytak még maguk mögött néhány kisebb lábnyomot, de azt már túlzás lenne állítani, hogy ők tematizálták volna a közbeszédet a popzenében. Dani Klein jószerével eltűnt a hálátlanság süllyesztőjében, ahonnan most a Comme On Est Venu segítségével kikecmeregni látszik. A lemeznek jót tettek a vonósok, a dzsesszes, bluesos beütések és a francia nyelv használata tíz dalból tízszer, Klein hangja meg ugyanolyan pompás, mint huszonhárom évvel ezelőtt, amikor azt hitték róla, hogy egy idős, fekete asszony.