Ködösítések Orfeusz ürügyén

Nem csoda, hogy olyan zeneszerzőket ihletett meg a héthúrú lanton mennyei muzsikát pengető Orfeusz mitológiai alakja, története, mint Monteverdi, Telemann, Gluck, Offenbach vagy éppen Sztravinszkij. A spanyol–magyar koprodukcióban most a Budapesti Kamaraszínházban bemutatott, a magyar fővárosból Madridba, a Círculo de Bellas Artes pódiumára távozó alkotás Monteverdi művén alapul, az Orfeón, ami egyébként a pályakezdő barokk komponista első operája volt.

A zene a háttérből szól, az előtérben a sokáig néma zenekar, a Balázs Elemér Trió foglal helyet nagybőgővel, zongorával és dobbal. Háromülésnyi nézőtéri padot láthatunk a fekete függönynyel határolt szín sarkában, rajta maga a szerző-rendező, Carlos Rodero spanyol író, aki – gondolhatjuk akár ezt a merészséget is – Orfeuszként saját, a mitológiától szinte a felismerhetetlenségig eltávolított, mindennapivá tett történettöredékeit, vagy ahogy az adaptálók fogalmaznak, epizódjait láthatja viszont. A középpontban három táncoló fiatal leány. Mozgásuk folyamatossága ismételten megtörik, s ez a különleges fragmentszerűség s a hozzá társuló, immár a Trió közreműködésével nyomasztó muzsikává transzformált opera, a bizony nem kevés érdektelen pillanattól eltekintve szorongást, sőt a tökéletesen komponált percekben halálfélelmet kelthet az érzékenyebb nézőben.
Ez önmagában persze kevés, különösen, ha a falra menet közben, az epizódhatárokat jelölendő, efféle semmitmondó, az előadást akaratlanul kigúnyoló szövegeket vetítenek: „Kevésbé ajánlatos tájra tévedtünk”; „Zavaros vizeken”; „Hagyj fel minden reménnyel”, vagy: „Az adósságait mindenkinek ki kell fizetnie”. Ha az ismétlődő feliratsor nem lenne, a sugallni óhajtott érzetek közül számtalan rejtve maradna előttünk. A betűmankó nélkülözhetetlensége nyilvánvalóvá teszi, a szerzőknek nem sikerült csupán táncszínházi s a hozzá elvileg szervesen kapcsolódó zenei motívumokkal életre kelteni az alkotást. Gondolkodnak helyettünk, illetve, ahogy ők erre többször utalnak a szövegben, együtt gondolkodnak velünk. Ennek nyomán persze az első benyomásunkkal „kamukét” sejtünk a bemutató mögött. Aztán, a szerzői blöff lehetőségét elvetve észrevesszük az egyszerű szerelmi közhelyek, sablontörténetek köré Orfeusz ürügyén szervezett, ahhoz csak részben kapcsolódó ködösítéseket, eszközbeli cirádákat s egyéb, a király meztelenségét elfedő pótszereket. Hamarosan megerősíti feltevésünket az újabb feliratsor is, amely párhuzamba állítja Eurüdikét Szép Helénával, Marie Antoniette-tel, Mata Harival s egy ismeretlen magyar nővel. Kissé didaktikusan ugyan, de „együtt gondolkodtunk” tehát megint. Az egyébként kitűnő dzsesszelemekből építkező zenén, néhány tökéletesen eltalált pillanaton túl a csupán hatásos és erős atmoszferikus elemekkel dúsított, egyébként alacsony „szellemi sikértartalmú” művet talán tartalmilag lett volna érdemes feltáplálni, az előadáshoz kapcsolódó organikus befejezéssel ellátni.
(Sárba tiport Orfeusz. Misero Prospero. Rendező: Carlos Rodero.)