Köznapló

Szeptember 5., vasárnap
Gombásztunk. Kismarosnál fölkanyarodtunk a kicsi lánnyal Királyrét felé, a kóspallagi elágazásnál leállítottam az autót, egy földúton be az erdőbe, lássuk, mit találunk.
Nem voltunk egyedül.
Feneke alatt kiszolgált Bervával füstös erdőjáró berregett el mellettünk. A masina hirtelen elhallgatott, és jó húsz méterre két műanyag kannát láttunk lebillegni a patakhoz. A kannák mögül bukósisak tűnt elő, abból egy szemüveg, a szemüveg alól derűs férfiarc. (Észrevették már, hogy erdőben az emberek nagy része barátságosabb? Mi teszi? A csend? A fák iránti tisztelet? Vagy az öröm, hogy végre kiszabadultunk a civilizáció vasmarkából?)
Köszönünk, amint illik: lányom is odarikkantja, hogy jó napot kíván. Még nincs ötéves, de már érzi: fontos a kedély. Ha eltalálja a kellő hangot, a viszonzás ritkán marad el.
A köszönéssel rendben volnánk, én következem. Vízért jött? Azért. És elég tiszta a patak? Nem a patakból viszem, hanem a forrásból. Csurgó a neve, ennél jobb víz nincs a környéken.
Pompás. A vízkérdést rendeztük. A tárgyra térhetek.
Mi gombászni jöttünk. Jó helyen próbálkozunk? Attól függ… Ha följebb átmennek a patakon, és nekiindulnak a hegynek, találnak rókagombát s talán vargányát is, bár abból az idén kevesebbet látni.
Megköszönjük az útbaigazítást és elindulunk. Felvetett fejjel lépkedek, hadd lássa a vízhordó ember, nem kutyaütőnek osztott tanácsot. Pedig annak… A gombásztudománynak nagyon az elején tartok.
Ilyenkor üt vissza, hogy hiába születtem vidéken, Pesten voltam gyerek. Ráadásul se apám, se anyám nem volt kiránduló. Nem tudtam kitől ellesni, mi a különbség a gyilkos galóca meg az erdei csiperke között.
De a jó pap holtig tanul, s én nagy igyekezettel pótolom a lemaradást. Ha szép az idő, nekiindulok a Börzsönynek. Minden gombából, ami elém kerül, szedek egy-két példányt. Hazaviszem őket, kirakom a kút kávájára, majd előhozom a gombahatározót.
Néha másfél órán át tapogatok és lapozgatok, mikor melyiknek érzem szükségét. (Szakirodalom dolgában remekül állok: beszereztem fél tucat gombaalmanachot. Ez nagyjából olyan, mintha valaki úgy szeretne lendíteni svéd nyelvismeretén, hogy nem egy szótárt vesz, hanem hatot…)
Az egyik gombahatározóban, a Peter Jordan-félében pompás receptek is vannak, de mi saját szedésből még nem eszünk. Jobb az óvatosság, és vannak még terveink.
Húgomat követem. Ő is könyvből tanulta ki, melyik gomba ehető, melyik nem – és mondhatom, remek egészségnek örvend. (Telefonon igazolta viszsza Berlinből, hogy amit sárga gerebengombának gondoltam, tényleg az, és a rozsdás tölcsérgombát is eltaláltuk. Azt amúgy is csak a rókagombával lehet összetéveszteni, ami éppúgy ehető, sőt ízletesebb.)
Szégyen, nem szégyen: ilyen túrák után pár nap múlva csaknem mindig veszek gombát a Lehel téri piacon. Lehetőleg olyat, amilyet mi is találtunk. Tudni akarom az ízét. Derék cigány asszony árulja őket. Kérdeztem tőle egyszer, hol szedi a gombát. Nagymaros környékén…
(Már geodétaéveimben észrevettem, hogy a cigányok mindenütt értettek a gombához. A nomád élet kényszerítette rá őket? Vagy csak arról van szó, hogy ennél olcsóbban nem lehet elverni a sok rajkó éhét?)
Hazafelé énekeltünk az autóban. A kicsi lány nem tud gombás dalt, és nekem sem jutott eszembe egy sem. De nem búsultunk. Sőt.
Amikor a kocsi Kismarosnál rátért az országútra, és megcsillant a Duna ezüstje, rázendítettünk: „Széles a Duna, keskeny a partja. / Nincs olyan legény, ki átugorja. / Géczi Imre átugrotta, sáros lett a cipőtalpa, / Ez ám a legény.”
Harangoztak, mire hazaértünk.
Feleségem épp elkészült az ebéddel. Nagy kedvvel meregettük a levest, tudtuk, hogy utána rétes következik. Ám egyszer csak, mintha parancsra történt volna, olyan csend köszöntött ránk, mint fél órája az erdőben. Hirtelen ráébredtem, mi közös a kettőben.
A nyugalom.
A fák, hogy akár száz évig nyugalomban lehessenek, s a szél ne tépje ki őket, mély gyökeret eresztenek a földbe. Ha a vihar netán mégis ledönt közülük néhányat, korhadni kezdenek, és némi idő után eggyé válnak a földdel. Ilyen helyen aztán egyszer csak kinőnek a gombák.
Az embert jó száz éve hajtja valami nyugtalanság. Egyre távolabb kerül a természettől. Nem tudja, ki ő, nem a maga útját keresi. Azt hiszi, attól fontos, ha „neve” van. Holott épp a név, a hatalom, a siker teszi oly boldogtalanná. A félelem, hogy bármikor elveszítheti őket.
Hogy lerázhassa magáról mindezt, föl kéne mennie a hegyre. Órát lecsatolni, hátat egy fának támasztani, aztán előbb a magasba nézni, majd le, a lába elé. Közelebb vagy távolabb biztosan észre fog venni egy gombát. Szelídet. Mérgeset.
Ez az a perc, amikor eltöprenghet, kiből lett, miből lett, ami tegnap még nem volt. Ha eljutottak a gondolatai addig, hogy ő sem több a Nagy Egészet tekintve egy piros galambgombánál, azt sem fogja elképzelhetetlennek tartani, hogy a gomba és ő egyek.
Az ember ilyen pillanatokban kezdi értékén kezelni magát.
S onnan már csak egy lépés a legfontosabb: önmaga megismerése.

Szeptember 8., szerda
Furcsa perspektívát nyújt egy nagyvárosi étkezde fentről, a galériáról. Bejárata fölé odakinn az van írva, hogy török, de a szisztéma amerikai. Lényege, hogy valamivel olcsóbban, de minél gyorsabb tempóban tömjön magába az ember valami ennivalót, majd loholjon vissza a munkába, hogy tovább növelhesse a profitját annak, aki sosem enne ilyen helyen.
Érdekes látvány mindez a magasból. Szórakoztatni is képes – föltéve, hogy valaki nem csak lapátol, bár ez érthető. A török koszt ízletes, fazekait pentatonális egyszerűség tölti be, s a végeredménynek örül a magyar íny. Ennek ellenére ajánlom: ne rohanjunk az evéssel. Ha tágra nyitjuk a szemünket, meglátjuk a lényeget.
A lényeg a tempó. Belépünk éhesen, s bár a nyitott ajtón beárad az utca zaja, és orrunkban még ott a buszok benzinbűze, két-három lépés után már nem gondolunk rájuk. A műanyag tálca és a műanyag eszcájg – mint afféle műanyag palló – átvezet bennünket egy másik miliőbe, s bár még rá se pillantottunk a kínálatra, egy izzadt homlokú lány már szólít is: „Szia! Mit kérsz?”
Összerezzenünk. Na persze. Már megint.
Sehol a világon nem közvetlenkednek ennyire bizalmasan és tegeződve a boltokban, a vendéglőkben, a kvízműsorokban, mint itt, pedig az egy négyzetkilométerre jutó elváltak, szinglik, árva lelkűek és kutyatartó magányosok száma bizonnyal nálunk a legmagasabb Európában.
Szia… Hazug közvetlenség. Fenn a mosolyernyő, alul üres a kas. De semmi tűnődés, mondjuk gyorsan, mit ennénk. Mögöttünk ott toporog a következő éhes, nos?
Sorolom. Lencseleves citrommal, joghurtos padlizsán, a török tea mellé egy baklava. Pénztár, fizetek, föllépkedek a galériára, a szélső asztal mellé telepszem, és onnan nézem egyre szomorúbban: ez volna a jövő? A „korszerűség”? Erről álmodnak az éhesek Indiában és Afganisztánban?
Igen, erről. Egy műanyag tálcáért cserébe elkérik a méltóságukat, s mire észbe kapnak, már oda is adták.
Történelmileg jelentéktelen idővel ezelőtt barátommal gyönyörű szlovák és lengyel tájakat jártunk be autóstoppal. Egy falu szélén szlovák férfi vett fel bennünket, majd némi kerülőt téve elvitt hozzájuk – ebédeljünk velük.
Hófehér abrosz, egyszerű teríték, ima az étkezés előtt, a kanál a két kisgyerek kezében puhán merült a tányérba – az asztal fölött szinte hallottam az angyalok szárnysuhogását.
A török büfében nincsenek angyalok.
A pultoslány benyúl átizzadt pólója alá, vakar egyet a hátán, és pár perc múlva ugyanazzal a kézzel rakja a cukrot a vendég teája mellé. Fenn a magasban képernyő, a képernyőn mézes hangú török ifjú dalol. Lehetne olasz, belga, kirgiz, hottentotta, lényegét nem az ének adja. A hangerő. Ahogy próbálja túlharsogni az utca zaját. A vendégnek éreznie kell a couleur locale-t. Ezért hallani az asztaloknál beszélgetés helyett kiabálást. A vendégek próbálják legyőzni a török énekest.
Singer jut eszembe, a jiddis nyelven publikáló Nobel-díjas író. Elbeszélte egy portréfilmben, mekkora megdöbbenés volt, mikor áthajózva Varsóból New Yorkba egy ilyen étkezdébe lépett. Várta a pincért, várta, de nem jött. Fölállt és hazament.
Hogy később mégis rákapott? Gyanítom az okát. Sokat írt slemilekről: ügyefogyott, gyámoltalan zsidókról. Azok közül sokan ettek automata büfében.
A szó eszembe juttatta Hrabalt. Elolvastam novelláját (A Világ automata büfében), és csordultig voltam elragadtatással. Annyira, hogy előbb egy füzetbe leírtam kézzel, majd jegyet váltottam, és a Balt-Orient expresszel elutaztam Prágába. Hogy én is ott ehessek, ihassak.
Ettem, ittam, de amit láttam, nem rímelt az írásra. Hrabal szivárvánnyal tapétázta körbe a zsírpárás falakat, bár hagyta, hogy a büfé mennyezetéről lelógjon egy kisasszonyka ballonkabátja – övére akasztva. Nem, olyan büfé nem volt, nincs, és ma már olyan Prága sincs, amilyet akkor megírt.
Ma ezrével tolonganak a turisták az író törzshelye, az Aranytigris előtt, s nem soknak jut eszébe, hogy Hrabal a Malá Stranán már végképp üzlet. Látni akarjátok, hol töltött el annyi időt az összeférhetetlen, morcos író söröskorsója fölött merengve? Gyertek, nézzétek – de fizessetek!
A sznob nem akarja tudomásul venni, hogy más a valóság étkezdéje és más az irodalomé. Itt műanyag a tálca, ott aranyszínben fénylik, ha mocskos is.
Mindez ideidéz egy magyar költőt: az elfeledett Ladányi Mihályt. Azt írja egyik versében: „Minden verssor tíz forint / két sor egy ebéd.” Ez a főzelékszagú büfék kosztját idézi. Azok nyomába léptek az automaták.
Mielőtt befejezném, szeretném kiigazítani magamat. Pár sorral feljebb azt írtam: a török étkezdékben nincsenek angyalok.
Tévedtem.
Akinek van füle a hallásra, szeme a látásra és szíve a szépségre, ott is rábukkanhat. Nem a levegőben, hanem egy izzadt pólóban. Ott áll a pult mögött, s azt kérdezi: mit kérsz?
És közben mosolyog. Naponta tizenkét órán át.