(lesz-e mentőöv )

Én nem tudom, hogy az utóbbi esztendőkben valóban és véglegesen megváltoztak-e a sajtóviszonyok Magyarországon. A hajdani posztkommunista, liberális-baloldali fölény csökkenése nem csupán a Fidesz elsöprő választási győzelmével magyarázható, hiszen már hosszabb idő után a Magyar Nemzet és a Hír TV tényfeltáró riportjainak nyomvonalán volt kénytelen haladni – kisebb-nagyobb buzgalommal – az egész magyar média. Ismét bebizonyosodott tehát Jézus kijelentésének valóságos volta, miszerint az igazságot nem lehet véka alá rejteni. Legalábbis sokáig.
Nálunk hosszabb időn át sikerült. A hazugság „függetlenségként” triumfált, az elhallgatás a sajtószabadság égisze alatt történt. De hol vannak már azok az idők, amikor egy nímand kijelenthette, hogy a Magyar Nemzet nem újság, csak annak látszik?
Állítólag befolyásuk és anyagi lehetőségeik csökkenése miatt egyes vezető baloldali médiaszemélyiségek, a híresztelések szerint például Németh Péter, a szocialisták szemére hányták, hogy (miközben ellopták a fél országot) nem gondoskodtak megfelelően az őket oly híven és áldozatkészen kiszolgáló sajtó jövőjéről, ezzel tovább rontva önmaguk helyzetét is. Ha valóban ekként panaszkodott Németh Péter, siráma jogosnak tekinthető, hiszen húsz éven át tartó töretlen hűségét érte sérelem, s önmaga ráadásul talán úgy véli, hogy mind ez ideig nagyra becsült cselekedetei az elvhűség és a politikai korrektség jegyében történtek. Sok minden volt ő az elmúlt húsz esztendőben (egy ideig a Magyar Nemzetet kiadó Postabank „médiabirodalmának” vezérigazgatója is), és a főszerkesztői tisztség alá nagy ritkán, ha szállt. A szoci elit, ha nem is elvtársnak, de elvbarátnak tekintette, s szorosan fogta a kezét, csúfos dolognak tartanám magam is, ha most hipp-hopp eleresztené. Itt jegyzem meg, hogy személye ellen nincs kifogásom, ifjúkorában iránta érzett rokonszenvem ugyan megkopott egy kicsit, hiszen többször is az adott időszak legradikálisabb SZDSZ- és MSZP-érdekeltségű napilapjait szerkesztette. Jelesül a Magyar Hírlapot és a Népszavát, s eme tevékenysége merő ellentétben állt az én világnézetemmel. Sajnálom, hogy most az általa vezetett Népszavára illenék az a mondás, hogy „nem újság, csak annak látszik”. Annyit – nem is mentségére, hanem tárgyilagos megítéléseként – elmondhatok, hogy amíg a Magyar Nemzet „főnöke” volt, mérsékelten próbálta csak a lap arculatát „bal felé” fordítani. Persze ebben a mérsékletben szerepe volt a „körülményeknek” is, főnöke, Princz Gábor az egyensúlyozó-művészet és a politikai kötéltánc bajnokaként máig közismert.
Persze nem csak a Népszava van bajban. Félő, hogy még a Népszabadság is elveszíti hegemóniáját, s kénytelen lesz erőteljesen a közép irányába elmozdulni, álobjektivitását tökélyre fejlesztve. A Magyar Narancs viszont – szorult helyzetében – mentőövet és mentőmellényt kapott. Van egy szomorú hírem: a 168 Óra, Mester Ákos zseniális vonalvezetése ellenére még ma sem tudja, ki volt Kaya Ibrahim, s félő, hogy ettől a szokásától fennállása végéig nem tud szabadulni. Ráadásul szorongatják olvasói, a „gondolkodó emberek” is. Egy közülük lemondással fenyegette meg a hetilapot, mivel az új kormányszóvivő hölggyel készített interjút, s az interjúban felfedezhető volt némi lojalitás. Gondolom, a kereskedelmi tévéadók vezetőinek is fő a fejük, hogy miként tovább. Jellegük a sztárkultusszal, a bulvárfogásokkal és a plázarajongó közönségük „ízlésformálásával” együtt aligha változik. Nézettségi mutatóik azonban veszélyesen meginoghatnak, például azáltal is, ha létrejön egy kiemelkedően jó, korszerű, korrekt közszolgálati televízió.
Most igazán aktuális a „mi lesz?” kérdésre a válasz, hogy én nem tudom…