Levélbomba

Az elmúlt napokban olykor az a benyomásom támadt, mintha Huszti Szabolcsot egyesek már baloldali játékosként ünnepelnék vagy kárhoztatnák. No nem futballszakmai, hanem politikai értelemben. Levelében ugyanis frontális támadást indított a magyar labdarúgás, a felnőttválogatott és az ezek mögött sejtett központi irányítás ellen. A szomszédos hasábokon olvasható Egervári-interjú ezért valójában két beszélgetés eredménye, de ez a legkisebb baj. Mielőtt a nagyobba ártanánk bele magunkat, tisztázzuk, hogy a Huszti-ügynek minimum kettő, egymáshoz szorosan nem kapcsolódó vetülete van. Úgyhogy a levél kapcsán e két kérdésre keressük a feleletet: 1. Ki írta? 2. Mit írt?
Íme, a válaszok. Huszti Szabolcs évek óta külföldön futballozó, válogatott tétmérkőzésen maradandót még egyszer sem alkotott – ha csak az előző vb-selejtező-sorozat nyitányán, a dánok elleni bődületes ziccer gyermeteg elpackázását nem tekintjük annak –, orosz klubjában és a nemzeti együttesben is egyre kevesebb lehetőséget kapó labdarúgó. Aki azt állítja, akkor is így cselekedett volna, ha két gólt rúg Moldovának. Több okból is érdemes lenne tesztelni ennek a valóságtartalmát, de rajtunk kívül álló okok – nem adhattunk két üres kapus gólpasszt Husztinak – miatt erre nincs mód. Így csak annyit tudunk, hogy a válogatottat másodszor önszántából elhagyó, feltételezhetően sértett önérzetű, momentán sikertelen sportoló a szerző, ingatag morális és szakmai alappal.
Ettől viszont még hiba lenne egyetlen legyintéssel elintézni a véleményét. Pontosabban az a rész, amikor többek között Klosét is belekeverve a magyar futballkatyvaszba, arról polemizál, kinek mennyit kellene, lehetne játszani a válogatottban, feledhető. Egészen addig, amíg Huszti lesz a szövetségi kapitány. Abban viszont igaza van, hogy „hülyítjük” egymást. Bár nem tegnap óta, hanem két és fél évtizede. Ha nem így tennénk, az aktuális kvalifikációs sorozat előtt eleve lemondanánk a továbbjutás esélyéről. Ezért én a hülyítés helyett inkább az álmodozás kifejezést használnám. Ami a jövőt illetően gyakran előre visz, a múlt utólagos és tendenciózus átértékelése viszont hiba. Ezért valóban ne keressünk kapaszkodót a svédek elleni első félidőben, mert ha a hazaiak értékesítik a helyzeteiket, szünetre három-, négygólos hátrányba kerültünk volna. Ugyanakkor tegyük hozzá: az utóbbi évek legjobb svéd alakulatát láttuk, és a mieink produkciója erősen ellenfélfüggő.
A legélesebb vádpont szerint a válogatottat külső erők, parciális érdekek mentén állítják össze. Ez az igazán érdemi téma. Én magam Csányi Sándor elnök és Egervári Sándor szövetségi kapitány pályáját valamelyest ismerve ezt nonszensznek tartom. De ez roppant kevés; ha valóban vannak játékosok, akik osztják Huszti gyanúját, akkor sürgős, alapos és nyílt beszélgetésekre van szükség. Sértődésektől mentesen, konkrét kérdésekkel és válaszokkal.
Különben oda fajulhat az egész, hogy a magyar labdarúgás is jobbra és balra szakad. A válogatott csupán kétharmados szurkolói támogatottságot élvez, Székesfehérvár szocialista érzelmű drukkerei pedig a Paksért vagy a Vasasért szorítanak a Videoton ellenében.
Az elmebajnak erre a fokára pedig még nekünk sem szabadna eljutnunk. Még akkor sem, ha a magyar közéletből és a magyar futballból vétettünk.