Maximális haszon, minimális esetlegesség

Holnap rajtol el a huszadik szezonja a legrangosabb kontinentális labdarúgó klubtornának, amely tizenkilenc esztendeje a Bajnokok Ligája nevet viseli. A kissé körmönfont megfogalmazás oka, hogy az első, az 1991/92-es kiírásban még nem keresztelték át BL-re az 1955-ben beindított BEK-sorozatot, de már felváltotta a kieséses rendszert a csoportküzdelem; igaz, csak a legjobb nyolc között. Ahonnan egyetlen góllal, azaz egy eszelős kapusbravúr miatt maradt le a Budapesti Honvéd, így a Champions League főtáblájára magyar csapatként csupán a Ferencváros (1995) és a Debrecen (2009) jutott fel. A Fradi éppen ma tizenöt esztendeje, 1995. szeptember 13-án robbant be a BL-be 3-0-s zürichi diadalával – ez újabb ok a múltidézésre.

BL-döntők
2010 Internazionale–Bayern M. 2-0
2009 Barcelona–Man. Utd. 2-0
2008 Man. Utd.–Chelsea 1-1
(büntetőkkel 6-5)
2007 Milan–Liverpool 2-1
2006 Barcelona–Arsenal 2-1
2005 Liverpool–Milan 3-3
(büntetőkkel 3-2)
2004 Porto–Monaco 3-0
2003 Milan–Juventus 0-0
(büntetőkkel 3-2)
2002 Real Madrid–Leverkusen 2-1
2001 Bayern M.–Valencia 1-1
(büntetőkkel 5-4)
2000 Real Madrid–Valencia 3-0
1999 Man. United–Bayern M. 2-1
1998 Real Madrid–Juventus 1-0
1997 Dortmund–Juventus 3-1
1996 Juventus–Ajax 1-1
(büntetőkkel 4-2)
1995 Ajax–Milan 1-0
1994 Milan–Barcelona 4-0
1993 Marseille–Milan 1-0
1992 Barcelona–Sampdoria 1-0

Hogy miért lett a Bajnokcsapatok Európa-kupájából egyszer csak Bajnokok Ligája? Mert a nagyok így akarták. A Real Madrid a BEK 1986/87-es második fordulójában a Juventusszal, egy évre rá, rögvest az első körben a Maradona által vezérelt Napolival, 1989 őszén pedig a Milannal akadt össze. A két sztárgárdából egynek már az előcsatározások során búcsúznia kellett, és a Real elnöke, Mendoza a Milan élén álló Berlusconival egyre gyakrabban és hangosabban hajtogatta: nem jó ez így. Csatlakozott hozzájuk Tapie Marseille-ből, ráadásként 1990 nyarán az angolok ötéves száműzése is lejárt, amit az 1985-ös brüszszeli Heysel-tragédiáért mértek rájuk.
A futballvezéreknek már akkoriban is az anyagi siker maximalizálása és a szakmai esetlegesség minimalizálása volt a céljuk, és a kontinentális szövetség, az UEFA engedett: az 1991/92-es sorozat kiírását megváltoztatva a negyeddöntő és az elődöntő fázisa helyett két négyes csoportot állított fel, a kvartettek győztesei pedig klasszikus finálét vívtak. Az egész úgy alakult, mint a mesében: a spanyol és az olasz bajnok a londoni Wembleyben csapott össze a trófeáért, és a Barcelona Ronald Koemannak a hosszabbításban lőtt szabadrúgásgóljával verte 1-0-ra a Sampdoriát. A Barca mellett az új versenyforma is diadalt aratott, az általános angol, spanyol és olasz eufóriába legfeljebb egy csapat rondíthatott volna bele, a Budapesti Honvéd.
Úgy bizony. Mezey György alakulata a selejtező első fordulójában átgyötörte magát az ír Dundalkon, aztán a másodikra megkapta a többek között Lombardóval, Dossenával és a Vialli, Mancini ékpárral felálló, bombaerős Sampdoriát. Manapság ilyesmiért dörzsölnénk a tenyerünket, akkoriban azonban még egészen más volt a mérce, ugyanis nem csodálni, hanem megverni akartuk ellenfeleinket. Kispesten sikerült is, 2-1-re, Genovában pedig 3-1-es hazai vezetésnél Pagliuca kapus földöntúli bravúrral ütötte ki a pipából Negrau fejesét, így a magyar bajnok helyett az olasz jutott be a legjobb nyolc közé.
Az első magyar BL-hőstettre tehát négy esztendőt még várni kellett, de addig is történt egy és más. Az 1992/93-as szezonra hivatalosan is BL-re változott a BEK, de az UEFA még igyekezett gátat vetni az áradatnak: határozatba foglaltatott, hogy egy csapatban egyszerre csak három légiós léphet pályára. A Milan három holland tulipánja így is egész tavasszal virágozhatott, csakhogy a Marseille elleni döntőt Gullit már nem vállalta, Van Bastennek sajgott a bokája, és emiatt a lelke is, Rijkaard pedig a finálé előestéjén bejelentette, nyáron továbbáll. A franciák 1-0-ra nyertek is – aztán egy hazai bajnoki manipulálása miatt hamarosan még az első osztályból is kizárták őket –, az újjáalakult, „hollandtalanított” Milan pedig egy évre rá 4-0-ra söpörte le a Barcelonát az athéni végjátékban.
A BL eddigre már sportszakmai és financiális tekintetben is egyedülálló sikertörténetté futotta ki magát, az oly elegánsan önző nyugat igyekezett is azt magának kisajátítani. A Ferencváros 1995-ös kalandjáról a kerek évforduló előtt is tisztelegve külön, keretes írásban számolunk be, de abból az évjáratból említést érdemel még egy jellemző adalék: a 16-os főtáblára öt kelet-európai alakulat nyomult fel, a főszponzorok erre riadtan közölték, hogy így a reklámérték egyharmada odavész. Üzenetük célba ért, ezért kreált és azóta sem bizonyított vesztegetési kísérlete miatt első mérkőzése után kizárták az ukrán Dinamo Kijevet, és a dán Aalborgot gyorsított eljárással hívták be a helyére.
A pénzközpontúság és a gigantománia egyébként is egyre inkább uralta a BL-t. A kezdeti 8, majd 16 csapatos mezőnyt 1997-re 24-esre, az ezredfordulóra 32-esre duzzasztották, előbbi reformnál a nyolc vezető futballhatalom ezüstérmesét vonták be, utóbbinál az angolok, az olaszok és a spanyolok számára már négyes kontingenst biztosítottak. A Bajnokok Ligája elnevezés egyre kevésbé „ült”: 2000-ben három spanyol, 2003-ban három olasz, az évtized második felében nem egyszer három angol gárda tülekedett a legjobb négy között.
Eközben elképesztő összecsapások zajlottak, halomra dőltek a rekordok. Olykor egészen extrémek is; 2003 őszén az örmény Pjunyik Jereván és az izlandi KR 9896, azaz majdnem tízezer kilométert utazott a selejtező oda- és visszavágójára, ez pedig az Egyenlítő egynegyede. Ugyanezen az őszön a Monaco 8-3-ra semmisítette meg a Deportivo La Corunát, a főtáblán mindmáig nem esett 90 perc alatt 11 gól. Az igazi csemegéket azért a döntők jelentették. Például minden idők leglidércesebb végjátéka, amikor 1999-ben hiába vezetett a 90. percben 1-0-ra a Bayern München, a Manchester United Sheringham és Solskjaer révén 2-1-re fordított. A Liverpool 2005-ben hasonlóan reménytelen helyzetből, félidőbeli 0-3-ról eredt a Milan nyomába, és még a rendes játékidőben beérte, majd büntetőpárbajban kivégezte. Az első öt BEK-szezon győztese, a hatodszor 1966-ban nyertes Real Madrid harminckét év leforgása után, 1998-ban ért ismét a csúcsra, majd 2000-ben és 2002-ben is. A tizedik trófeát a Madridba szerződött José Mourinho söpörheti be, aki 2004-ben a Portóval, tavaly pedig az Internazionaléval aratott meglepetésdiadalt. Ő lehetne az első, aki a BL-ben három klubot vezényel az élre, ezzel el is érkeztünk volna a jelenbe, a holnapi rajthoz.
A múltról azért még annyit, hogy magyar résztvevője csupán egy akadt az eddigi BL-döntőknek: 1997-ben Münchenben Puhl Sándor fújta a sípot, amikor a Dortmund 3-1-re legyűrte a favoritnak hitt Juventust. A Debrecen tavalyi főtáblás tagsága a maga nemében legalább ekkora siker volt, kifejezetten hálásak lehetünk Michel Platininek, az UEFA francia elnökének is, aki a kvalifikáció megreformálásával, a bajnokok és a nem bajnokok ágának különválasztásával megnyitotta az utat, amin persze végig is kellett menni.
A Loki idén már az Európa-ligára készül, mert ugyanúgy szétszaladt nyáron a csapata, mint 1996-ban a Ferencvárosé. Pedig a Fradi akkoriban 500 millió forintot keresett a főtáblára kerüléssel, míg a „Loki” tavaly 7,1 millió eurót, azaz majd’ kétmilliárd forintot. Nominálisan négyszeres növekmény másfél évtized alatt, és ha reálértékben kisebb is, a magyar labdarúgásban ezek csillagászati összegek. Ám ez csak az alap. A csoportkörben minden győzelem 800 ezer, a döntetlen 400 ezer euró. A nyolcaddöntő elérése 3 millió, a negyeddöntőé 3,3 millió, az elődöntőé 4,2, a finálé nyertese további 9 millió, ezüstérmese pedig 5,5 millió euróhoz jut. A pénzdíjak 2002 és 2006 között stagnáltak, egy emelés után 2006 és 2009 között ismét, majd jött az újabb ugrás. A mai számsorral összevetve: a csoportkör 2002-ben 3,5 milliót, a nyolcaddöntő 2, a negyeddöntő 2,5, az elődöntő 3, a győztes döntő 6,5, a vesztes 3,9 millió eurót ért.
A BL minden tekintetben kész aranybánya. Igaz, olyan bánya, ahová nem lesülylyednünk, hanem felemelkednünk kellene.