Megőrizve változtatni, a józan ész mérlegére hagyatkozni

Szörényi László professzor úr nagy szolgálatot tett az oktatás, a tudomány és a kultúra, voltaképpen emberi életminőségünk javítása ügyének, amikor kiváló gondolatébresztőjével indított vitát. Köszönet érte. Ugyancsak köszönet illeti a hozzászólókat. Most, hogy a vita lezárult, a szakemberek eszmecseréje végére odakívánkozik a kormányzati (ha úgy tetszik, a politikusi) nézőpont is.
A nyitóírás egyértelműen meghatározta a legfontosabbat: a gyökereket, az értékrendbeli alapokat, amelyeknek világossá tétele nélkül nem szabad hozzáfogni az oktatási rendszer újradefiniálásához. Szögezzük le ismét, ezek az alapok nem mások, mint az antikvitás hellén és római értékei, a zsidó-keresztény tanítás, a Biblia egyetemes értékrendje. Amelyre Európa egésze 2-3 ezer évvel ezelőtt felépült. És amellyel – világnézeti vagy politikai hovatartozástól függetlenül – máig azonosul a kontinensünkön minden józan és jóakaratú ember. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a szerzők egyike sem szállt vitába ezzel az alapvetéssel. Van hát remény és reális esély arra, hogy végre szabadon, a fő kérdésekben egyetértésre jutva alkossuk újra oktatási rendszerünket. És ebben az építőmunkában biztató előjelnek tekintjük azokat a szülők, diákok, pedagógusok, értelmiségiek részéről ezerszám érkező jelzéseket, amelyek a régóta áhított egyetértés lehetőségét ígérik.
Sokan gondolják úgy, hogy szükség van tartalmi szabályozásra, de akadnak olyanok is, akik a „teljes szabadság” hívei. Magam az első csoporthoz tartozom, álláspontom szerint a minimumkövetelmények meghatározásánál több szempontot kell figyelembe venni. A közoktatás tizenkét éve alatt a diákoknak el kell sajátítaniuk a hazai és egyetemes műveltség alapjait, hiszen a nemzeti és az európai kultúra értékeinek őrzése, átörökítése az iskolarendszer egyik legfontosabb feladata. Az általános műveltségen túl a kor kihívásainak megfelelő, korszerű tudásra van szükség, a nemzeti alaptantervnek ezt is rögzítenie kell. Ügyelni kell arra, hogy tantervek ne váljanak ismét túlzsúfolttá, hogy legyen elegendő idő a diákok cselekvő részvételével a gyakorlati, alkalmazható tudás (értsd alatta: kompetencia) fejlesztésére is. Több cikkíró felhívja a figyelmet a fizikai edzettség fontosságára, míg mások az etikaoktatással inkább az ifjonti lélek „edzésére” helyeznék a hangsúlyt. A fiatalok egészségi állapotát feltáró statisztikák, a hétköznapi morál megromlásáról tanúskodó esetek azt láttatják, mindkettőre nagy szükség van.
A mindennapos testmozgás elérendő cél, mert miként Iuvenalis nyomán Jeszenszky Géza is idézi a közmondást: Ép testben, ép lélek! A ma még sok helyütt hiányzó tornatermek, uszodák reménybeli felépítéséig akár a néptánc-, akár más mozgásos szakköri foglalkozások jó szolgálatot tehetnek. Ezen túlmenően azonban a sportszövetségeket ismét alkalmassá kell tenni az ifjúság testedzésére, hogy a szakosztályokban szakképzett edzők vezessék rá az ifjú nemzedékeket a sportolás örömére. Tudományosan kimutatott tény, hogy sportolás közben boldogsághormon termelődik, a mozgást azonban a jókedv forrásává tehetik a közös élmények: az iskolai és iskolák közötti bajnokságok, a sportbemutatók, a hétvégi túrák, a kirándulások is.
Ami az etikaoktatást illeti, meggyőződésem, hogy az értékelvű iskolarendszerben a társadalmat szervező normák közvetítése messze túllép egy plusz tanóra keretein: a morális hozzáállástól kezdve a tananyag erkölcsi tartalmán és a nevelők példáján keresztül át kell járnia az oktatási rendszer egészét. Az erkölcsi nevelés megerősítése érinti a pedagógusképzés és -továbbképzés ügyét, az iskola közösségi nevelési tereinek újraszervezését is.
Elodázhatatlan a pedagógusok helyzetének javítása az oktatási rendszerben. Ez megközelíthető a fizetések felől, a jogok és kötelességek harmóniája felől. Én az autonóm személyiséget hangsúlyoznám. Kívánatos, hogy a pedagógus olyan körülmények között dolgozzon, amelyek lehetővé teszik, hogy elsősorban a nevelési-oktatási feladatokra koncentrálhasson. Ne nyomasszák súlyos egzisztenciális gondok, ne nehezedjen rá teherként az adminisztráció, ne kösse gúzsba a kezét a jogszabályok tömkelege. Hogy legyen ideje a gyerekekre a tanítási órákon kívül is. S a felelősségteljes szabadság birtokában eldönthesse, milyen módszertannal, milyen eszközökkel fejleszti a rá bízott gyermekek, diákjai készségeit. A hogyan tárgykörébe tartozik kormányzati nézőpontból a közoktatási törvény új alapokra helyezése. A túlszabályozottságnak és a jogi formulák elsődlegességének elhagyásával szükséges egy kerettörvény megalkotása, ami mankóként szolgálhat az egyik legfontosabb dilemma eldöntéséhez, hogy tudniillik milyen műveltségi szinten bocsássa útjára a végzős diákjait a magyar iskolarendszer. Mekkora legyen az a tudásmennyiség, amely minden gyermeknek alanyi jogon „jár”, ami kohéziót teremthet nemzedékek és társadalmi rétegek között. Ha mérceként áll előttünk Szent István, Széchenyi, Deák személyisége és életműve, akkor ez kihat a társadalom egészének értékrendjére, mi több, megjelenik a hétköznapokban, az emberi kapcsolatokban is.
A felsőoktatásról külön kell szólni. A bolognai rendszer elvtelen erőszakolása minden karon károkat okozott. Sokat mond erről az a tény, hogy Bolognában, ahol Európa első egyeteme született 1088-ban, nincs használatban a róla elnevezett rendszer.
Meggyőződésem, a józan ész mérlegére kell tenni minden vívmányt, s az immunrendszerünket meg kell erősíteni, hogy csak a beépítésre érdemes nóvum kaphasson teret hazánkban. Ebben fontos szerepet játszik mindenkor a közösségi kohézió, ami a nemzet szolgálatába állítja az egyéni érdekeket is. A tanárképzés osztatlan, egységes formájának eredményességét igazolták a bolognai rendszer kudarcai. A kétszakos képzés erősítésével érdemes visszatérni az évszázadokon át kitaposott ösvényre.
Boros János hozzászólásának fő csapásiránya a finanszírozás: „Kis pénz, kis iskola, nagy pénz, nagy iskola.” Kétségtelen, hogy jóval több pénzre van szükség az oktatásban. A jövőt építő oktatást stratégiai ágként kell kezelni és jelentőségéhez méltón finanszírozni. Raimond Montecuccoli grófnak tulajdonított szállóigét kiforgatva mondhatnám, hogy az oktatáshoz pénz, pénz és pénz kell, s akkor néhány tízmilliárd forint egy csapásra megoldaná a helyzetet. De ez így nem igaz. A jó oktatási rendszer nemcsak pénzügyi kérdés. Talán a pénzhiánynál is nagyobb önsorsrontás, hogy Magyarországon a rendszerváltás óta nem valósult meg semmilyen ágazatban egy-egy stratégiai cél ciklusokon történő továbbvitele. Sok év, évtized után először látszik realitásnak a vágyként gyakran megfogalmazott igény, hogy ne tüneteket fedjünk el, vagy enyhítsünk, hanem gyökeres, hosszú távú építkezéshez biztos alapot nyújtó megoldásokat keressünk bajainkra.
Nyugodt lélekkel kijelenthetjük, hogy az oktatásban komoly aránytalanságok vannak a finanszírozás terén. Míg egyes részeiben alulfinanszírozott az ágazat, sok helyütt rosszul használták fel a rendelkezésre álló forrásokat. Ez kiemelten igaz az uniós pénzekre, amelyeket sokszor nem a legjobb és kivált nem a leghasznosabb célokra fordítottak. Emiatt mintegy igazolva a pénzről mondottakat, a pluszforrások nem vagy alig hoztak eredményt. Ha az előző kormány egyfajta nemzeti költség-haszonelv alapján döntött volna az ölébe potytyant pénz sorsáról, akkor például megmenthetők lettek volna a kis iskolák. A kis iskolák népesség- és településmegtartó erejük miatt még akkor is kiemelten fontosak, ha az eredmény közvetlenül nem túl látványos, ily módon kevés politikai haszonnal kecsegtet.
A minőségromlás egyik előidézőjének tartom, hogy az elmúlt nyolc évben a pénzügyi támogatások mennyiségalapúak voltak. Jól látható, hogy ez egyértelmű minőségellenes tendenciákat indított el.
A színvonal emelésével kapcsolatban szükséges kijelenteni: sokkal inkább a rendszernek kell a minőséget előnyben részesítenie, mintsem a diákoktól azt várni, hogy a több fáradsággal járó munkát, a rögösebb utat, azaz a minőséget válasszák. Hogy ez a jámbor óhaj milyen szinten életidegen, azt jól példázza az érettségi rendszer, amellyel ma már ott tartunk, hogy az általános iskola legtöbb végzős diákja vígan képes legalább közepes érettségi dolgozatot írni. Ennek oka egyszerű: az európai országok nagy részétől eltérően a szokásos ötven százalékkal szemben nálunk csak húsz százalékot kell teljesíteni az elégséges eléréséhez. Mindez a diákokat nem ösztönzik munkára, csak a minimális teljesítményre sarkallnak.
A színvonal romlásának okait számba vevő írások közös kérdése a miért jutottunk oda, ahová? A költőinek szánt kérdésre meglehetősen sok egybehangzó válasz született, hogy tudniillik az élet minden területén jól kivehető válság egyik lényeges eleme maga az oktatási rendszer. Mindannyiunknak be kell, be kellett látnunk, ha jobb világot akarunk, cselekednünk kell, s hogy itt már nem segít a toldozgatás-foldozgatás. Egyértelmű lépésekre, gyökeres megújulásra van szükség.
Zárógondolatként abbéli reményemnek adok hangot, hogy a kidolgozás alatt álló új közoktatási törvény, a nemzeti alaptanterv és az új felsőoktatási törvény választ fog adni mindazokra a kérdésekre, amelyeket a szellemi élet kiválóságai, pedagógusok, szülők e vita során megfogalmaztak. Bizalommal tölt el, hogy mind a politika, mind a társadalom felismerte, mekkora súlya van az oktatásnak, és hogy közös jövőnk építőmestere a pedagógus. Erről győzött meg a Magyar Nemzet hasábjain lefolytatott színvonalas disputa is.

A szerző az oktatásért felelős államtitkár