Nem süllyedhetünk mélyebbre a mocsárba

Orbán Viktor belevágta tomahawkját a nemzetközi finánctőke törvényekkel, szokásokkal, rendeletekkel masszívan összeragasztott blokkjába. Nem szokás, mert a nemzetközi finánctőkés központok áldásos tevékenységük során velük a legszigorúbban kollaboráló, komprádor kormányokat nevelnek ki maguknak, akiknek úgy kell ellátni a feladatukat – ennek fejében lecsíphetik, lemarhatják, lelophatják az ország orra elől a kölcsönök mintegy húsz százalékát –, hogy a szipolyozó hitelek megtérüljenek. Még soha nem hallottuk, hogy a pénzközpontok utánanéztek volna, hogy a jól nevelt, halk szavú, engedelmes pénzkéregetőknek van-e olyan tehetségük, hogy kitermeljék a kamatokat és a tőkét is. Mivel sem a hitelezők, sem a hitelfelvevők – az afrikai törzsfők és a volt szocialista országok elitje – nem képesek pénzt termelni, csak a meglévővel manőverezni, előbb-utóbb közös erővel arra a következtetésre jutnak, hogy a tömegek a kelleténél jobban élnek, innen bekasszírozott összegekkel kell biztosítani a nemzetközi és hazai elitek megszokott életvitelét, javadalmazását és persze rendszerének működését. Az egész pénzimádó nyugati és világelit eljutott ahhoz a zseniálisan katasztrofális gondolatsorhoz, ami a feudalizmusnak is megadta a kegyelemdöfést: ami kevés pénz összegyűlik a Rotschildoknál és a Fuggereknél, azt az udvarok és az arisztokraták fölélik, és azután közös erővel rászabadulnak a „túlságosan” jól élő jobbágyok utolsó garasaira. A magyar közönségnek utoljára az amerikai nagykövet asszony magyarázta el, hogy ezt így kell csinálni, az okos és aranyos Bajnai-kormány pontosan tudta, mi a teendő. Hogy van-e garas még a jobbágyoknál, vagy nincs, az annak idején késhegyig menő vitákban s főként forradalmakban oldódott fel, amelyekben a parasztok és a proletárok megunták magyarázgatni, hogy nem mi élünk jól, hanem ti, és leütötték a szépséges, tamáskodó hercegkisasszonyok parókás fejét. Utána az ipari tőke munkára fogta az országokat, és elsődleges társadalomformáló erő lett. Talán elkerülhető az osztályismétlés, ha a történelem menetrendjét nem az elitek legönfeledtebb, legkapzsibb légiója határozza meg.
A miniszterelnök azt mondta, hogy forradalom történt. Valóban az lett, még ha nem is túl nagy. Mert ha valaki az államhatalom birtokában nyirbálja a kiváltságosok előjogait, a pénzhez jutás előjogait, az szegről-végről forradalom. Elképesztő, mekkora ribilliót váltott ki az eliteken belül ez a kisebbfajta újraelosztási törekvés. Ilyen korrekciós lépésekre a történelemben volt már példa, gondoljunk a Gracchus fivérekre, bár Mátyás az igazságos jelzőt is az ilyenfajta lépéseiért kapta. De ha ekkora ellenérzéseket, ellenreakciókat váltanak ki az olyan lépések, amelyek a társadalom mélyszerkezetét érintik, akkor nem szabad a látszólagos racionális ellenérveket magunkévá tenni, s a záporozó támadások hatására kihátrálni Orbán mögül, mert végtére is a mi érdekünkben viszi vásárra a bőrét. A néptribunusi poszton álló politikai szereplő nagyon könnyen elmagányosodhat. A visszhangból látszik, hogy mekkora kockázatvállaló bátorságra van szükség az ilyen lépésekhez.
Hogy az amerikai bankuralom (világuralom?) korlátozására, metodikája ellen találunk-e Európában szövetségeseket, az vagy összejön, vagy nem – Merkel asszony általában rutindiplomata mosolyú arcán az őszinte öröm látszott az Orbánnal való találkozáskor –, de akkor is a kormányfő mellett kell maradnunk, ha az amerikaiak keményebb retorziókat spekulálnak ki. A legveszélyesebbnek az látszik, ha a bankadó és a csúcsvezetői fizetés témakörében az IMF feljelenti Brüsszelben a magyar kormányt – valóban mindkét lépés az uniós szabályok szerint „illetéktelen” beavatkozás –, s az akkora pénzbüntetésre ítél bennünket, ami elviheti az ilyen irányú bevételek ötödét is. Jól hangzanának a finomabb banki érvelések is, mely szerint ez a nyereségünk még nem a mai csődhullámos, válságtetőzéses időszak bevétele, és a továbbiakban nem tudnak tartalékot képezni a romló gazdasági helyzetben való talpon maradáshoz. S mi van akkor, ha a magyar állam az „elkobzott” pénzeket pont a banki károsultak (banki beismerés szerint is százezer fő, család) a devizahitelesek megsegítésére fordítja, mert nem nagyon látszik, hogy a bankrendszernek a legkisebb bűntudata lenne (a tartalékalapja, nyereségre terhére) azért, hogy komolytalanul ítélte meg az esetleges árfolyam-ingadozásokat. Nekünk nem lett volna szabad az első állami hiteleket felvenni, az IMF-nek meg nem lett volna szabad az első hiteleket megadni, mert sejthették, hogy nem tudjuk viszszaadni, csak újabb hitelekért fogunk könyörögni s mind mélyebbre süllyedünk a mocsárba. Ha nem tudjuk is megtagadni a kölcsönök visszafizetését, de mindenképpen léket kell vágni, rést kell ütni ezen a mechanizmuson, az ismeretlen katasztrófába kígyózó spirálon, s valóban nem szabad egy centet sem felvenni többet sem az IMF-től, sem senkitől. Akik láthatólag élvezettel adnak, utána ledirigálják, hogy honnan és kiből préseljük ki a visszaadandó összegeket. Lehet, hogy jobb volna egyszer végigszenvedni egy nagy, totális összeomlást, mint évtizedeken keresztül az összeomlástól való fenyegetettség állapotában lenni. Persze ez felfogás kérdése. A fenyegetést, hogy leáll a magyar gazdasági növekedés, ha az államnak történő adófizetés miatt bedőlnek a bankok, nem lehet komolyan venni, mert egyéb okok miatt nem létezik magyar növekedés, nincs ipari hiteligény és a magyar bankok 90 százaléka nem is kölcsönöz ilyen célra. A magyarországi külföldi bankok akár vannak, akár nincsenek, egyre megy, mert nem tudják betölteni hivatásukat, a dömpingáruval telezsúfolt piacon minden áll, minden stagnál, s a bankok sem vesznek részt, objektív okok miatt nem vehetnek részt az ipari prosperitás felpörgetésében, mert ott veszik a pénzük. Ezzel a paradox józansággal dicsekedtek a minap, tehát a magyar iparfejlesztést így is, úgy is mindenképpen banki közreműködés nélkül kell elkezdenünk. A pitiáner lakossági hitelezésben meg túl nagy a bankok közötti verseny, ott nem tudják a hitelezőkre áthárítani nyereségük állami megsarcolását. A devizahitelesek kilakoltatási tilalmát meg évről évre meg lehet ismételni. Egy ország pénzügyi rendszerének tudatos összeomlása semmiképpen nem áll érdekében a központi finánctőkének, valószínűleg cserben hagyja magyarországi kollaboráló osztályostársait a sirámaikkal együtt.
Egy hazai gazdasági tudományos szakértő azt elemezte, hogy az IMF-ben pénzügyi szakemberek ezrei tevékenykednek, Európában nincsen még egy ilyen csúcsszerv, egész Európa nem ért a gazdaságpolitikához. Ám ha a több ezer pénzügyi szakember között egy sincs, aki rendelkeznék a komplex gazdasági-társadalmi fejlesztési koncepcióval, a lehetetlen szituációk megoldásának képességével, a gazdasági valóságok túlélési filozófiájával, akkor nem megyünk semmire az ő jó tanácsaikkal, elvárásaikkal.
Áldásos lenne, ha Európa elkezdene újra a saját fejével gondolkodni. Ebben az információáradatban ritkán idézik Orbán Viktor egyik mondatát, mely szerint intézkedései azt a célt szolgálják, hogy Magyarország visszanyerje gazdasági önrendelkezését. Pedig ez a kulcsmondat. Benne van az egész oly sokat hiányolt részletes és távlati program. Meg lehet csinálni, csak illenék Európa minden országának külön-külön és együttvéve is eljutni az öntudatosodásnak erre a fokára.

A szerző történész