Nevezzük néven a bűnösöket!

A választásokat követő új parlament és az új kormány hivatalba lépése óta amerre a szem ellát, korrupciós ügyek sorozata tárul fel, és ismeretlen tettesekkel van tele a padlás. Ez azért döbbenetes, mert a dolgozó honpolgár tisztában van azzal a ténnyel, hogy akinek főnöke van, az saját kútfőből eredő ötleteit, de bármilyen intézkedést csak az ő tudtával és beleegyezésével valósíthat meg. Ismeretes az egyszerű igazság: ha tudott a főnök helytelen dolgokról, akkor azért, ha nem tudott, akkor azért tartozik felelősséggel, és a felelősség adott esetben számonkéréssel jár. Miként merülhet fel egyáltalán az ártatlanság vélelme egy jelentősebb beosztás és egyértelműen kitudódott bűnelkövetés esetében, amikor az átlagember is tudatában van annak, hogy a törvény nem ismerete sem mentesíti a törvényszegőt?
Miért tömik tele egyes médiumok annak hangoztatásával a polgárok fejét, hogy egyes vezetők nem tudtak helyetteseik vagy saját maguk által választott tanácsadóik cselekedeteiről? (Természetesen a tanácsadók alkalmazási kérdése is megérne egy vizsgálódást a munkaköri leírások szellemében.) Ma, amikor az adott szónak a balliberális oldalon semmilyen érvényessége nincs, hisz azok kiáltanak vizsgálóbizottságok létrehozásáért, akik azzal érvelnek, ami a bűnük? Egyébként még a jobboldali médiumok is túlzottan sok időt pazarolnak az előre, tudatosan komponált balliberális vélemények hangoztatására, ahelyett, hogy az új kormányzó erőknek a nemzet felemelése érdekében hozandó és meghozott intézkedéseire fektetnék a nagyobb súlyt.
Ilyen körülmények között érdemes lenne a jogalkotóknak saját koncepciójukat átgondolni abból a célból, hogy a jog valóban a tisztességet és erkölcsiséget szolgálja, és ne engedjen kibúvókat a nyilvánvaló megtévesztések és manipulációk esetében. A fenti egyszerűen belátható tényekből adódik néhány következtetés.
Rendkívül álságos ismeretlen tettesekről nyilatkozgatni, amikor egyértelmű és tökéletesen átlátható a helyzet. Ez akkor lenne megengedhető, ha a bíróságok és az ügyészségek a helyzet magaslatán állnának, de – tisztelettel mindenkor a kivételeknek – ma azon a területen is a megújulás várat magára. Másik észrevételem: a felháborodást kiváltó gigavégkielégítések eredeti célja az Antall-kormány idején az volt, hogy a tömegesen elbocsátott dolgozóknak legyen néhány havi tartalékuk, amíg új állást találnak, de semmiképpen sem az, hogy az amúgy is busásan javadalmazott vezető beosztásúak többmilliós-milliárdos összegekhez jussanak, mert a balliberális kormányzat erre használta a törvényt vagy rendeletet. A jogbiztonság fontossága felülírhatja az igazságosságot még nyilvánvaló rosszhiszeműség esetén is?
Végül már kezd a jótékony feledés homályába burkolózni az a tény, hogy fővárosunk és országunk mai lezüllött állapota milyen nagymértékben köszönhető a liberálisok, nevezetesen az SZDSZ romboló tevékenységének, amely neoliberális rombolás főnixként kezdi bontogatni szárnyait új mezben, az LMP színeiben. Nem szabad felejtenünk, és fel kellene élesztenünk magunkban önvédelmi reflexeinket, mert mai engedékenységünk a jövőnket emészti fel.

Husz Mariann
Budapest