Nyomáspróba

A tények makacs dolgok, de csoportosítás ellen nincsenek védve. Így lehetséges, hogy önmagukban egyenként helytálló információk célzatos egymás mellé helyezésével viszonylag könnyen elérhető, hogy az eredeti tény cáfolhatóvá váljék. Valami hasonló játszódik le a Nemzetközi Valutaalap (IMF) hazánkra történő nyomásgyakorlásakor: legutóbb a JP Morgan pénzügyi szolgáltató csoport elemzése mutatott rá, hogy a kormányt „a piaci nyomás” erősítése győzheti meg egy újabb IMF-megállapodásról, és ezzel együtt az újabb megszorítások szükségességéről. Érezzük mi ezt a nyomást jó néhány hete. Aggódva nyilatkoznak londoni elemzők, a bizonytalan helyzetre hivatkozva a jegybank kamatemelést helyezett kilátásba, most pedig Kenneth Rogoff közgazdász vonta össze szemöldökét, ő véletlenül épp az IMF korábbi közgazdásza, és úgy látja, hogy Magyarország a valutaalap nélkül farkasszemet nézhet az államcsőddel, de azért előbb még a görögök lesznek fizetésképtelenek „a dolgok természetes menete” szerint.
Az unió gazdasági és pénzügyi biztosa, a liberális Olli Rehn szintén az újabb pénzügyi konszolidáció (magyarul nadrágszíjmeghúzás) mellett tette le a voksát, a nemzeti bank pedig ismét arra figyelmeztetett, hogy lépéseket kell tenni a hiánycél elérésének érdekében. Csak azt nem értjük, hogy ezek az őszintén aggódó hangok miért nem szólaltak meg áprilisig, hiszen a gigahitel viszszafizetésének vélt vagy valós kockázataira korábban is lehetett volna figyelmeztetni. Az sem világos, hogy a jegybank miért csak azután táltosodott meg, hogy a valutaalap Simor András fizetése és a bankadó miatt júliusban összerúgta a port a kormánnyal.
A tények csoportosításának rendezőelve fontos: most például kiadhatnák azt a képet is, hogy jól elkelnek az államkötvényeink, az első akciótervvel és a Széchenyi-tervvel végre megkezdődött a rég várt átrendeződés, hogy lépések történtek a versenyképesség javítása és a bürokrácia leépítésének érdekében, hogy új együttműködések vannak kialakulóban, és a korábban hiányolt politikai stabilitás végre történelmi léptékű átrendeződésre ad esélyt.
A médiaüzengetések az erődemonstráció részei: a most tálalt tények rendezgetésekor arról is megfeledkeztek a cikkírók, hogy jelenleg azért nincs szükségünk új hitelre, mert hónapok óta a piacról finanszírozza magát Magyarország, de lemaradtak azok a kormányzati szándéknyilatkozatok is, amely szerint hazánk – a szocialistáktól megörökölt szerződés értelmében – tartja magát az MSZP torkán lenyomott 3,8 százalékos GDP-arányos hiánycélhoz. A fent említett médianyomás kivédése miatt minden eddiginél fontosabb, hogy az elmúlt években hazánkról kialakított képen javítsunk: a külpolitikai változást jelzi, hogy a jövőben a nagykövetek teljesítményét az alapján is mérik, hogy a kinti sajtóban megjelenő, hazánkat kedvezőtlen színben feltüntető hírekre hogyan reagálnak, a tények megfelelő átcsoportosításával ugyanis a helyi értelmiség igenis kivédheti a szándékos félretájékoztatások egy részét. Megelőzni nem lehet ezeket a támadásokat, ám fel lehet rájuk készülni. A jelenlegi törékeny nemzetközi pénzpiaci légkörben minden eddiginél jobban felértékelődött az, hogy a szemmel látható nyomás ellenére továbbra is tartsunk ki azon pragmatikus politika mellett, amely szerint a 2008-as hitelfelvétel valójában egy kölcsönszerződés volt, nem pedig gazdaságpolitikai együttműködés, és semmiképp sem a gazdasági szuverenitásunk feladása.
Arról pedig végképp nem felejtkezhetünk el, kik lökték hazánkat a Nemzetközi Valutaalap karjaiba.