Oktatáspolitika és továbbadandó nemzeti műveltség

Rendkívül megörvendeztetett és igen sok tanulsággal szolgált az idén, május 20-án megjelent szerény cikkem visszhangja. Nagyon köszönöm először Csonka Erzsébetnek, mert ő javasolta nekem, hogy juttassam el írásomat a Magyar Nemzetnek, és természetesen hálás vagyok magának a lapnak, hogy elfogadta, sőt vitaindítóként közölte. Az összes hozzászólásból rengeteget tanultam. Mindegyikre kitérnem az adott terjedelemben lehetetlen, kénytelen vagyok csak néhányukra reflektálni részletesebben, témakörök szerint. Deme Tamás, Kulin Ferenc és Salamon Konrád részletesen taglalták a mai helyzethez vezető politikai döntéssorozat történetét. A legizgalmasabb számomra Kulin Ferenc cikke volt, hiszen önkritikusan leszögezte, hogy az 1993-ban, az annak idején általa is támogatott felsőoktatási törvény indította el a magyar oktatásügyet a romlás útján. A bolognai rendszer történeti eredetét pedig – elsősorban amerikai példák alapján – Prékopa András akadémikus cikke világította meg. A második kérdéskör arra figyelmeztetett, hogy lehetetlen az egyetemi oktatás züllését elválasztani a közoktatásétól; főleg Miksa Lajos megjegyzéseit tartom megszívlelendőnek. A televízióról írott soraimhoz kapcsolódik Porogi András kiváló hozzászólása, aki teljes joggal tette szóvá, hogy eltérően az épebb állapotú, akár nyugat- akár kelet-európai nemzettársainktól, a magyar mozifilm- és tévéfilmgyártás szinte teljesen lemondott a magyar klasszikus irodalom kínálkozó alapműveinek adaptációját. Havas László és Vasy Géza hozzászólásai egyrészt elmélyítették a mondanivalóm megértéséhez nélkülözhetetlen európai hátteret, másrészt nyomatékosan utaltak az irodalom- és történelemoktatás által nyerhető, semmi mással fel nem cserélhető értékek elsődlegességére. Igen hálás vagyok továbbá Urbán József piarista tartományfőnök hozzászólásáért, hiszen hallatlan tömörséggel mutatja meg az időtálló szellemi értékekre épített pedagógusi és a valódi nevelésre koncentráló tantestületi stratégia lehetőségeit egy állítólag gyökeresen megváltozott, valójában pedig az örök értékek nélkül tehetetlenségre vagy pusztulásra ítélt társadalomban.
Nagyon sajnálom, hogy nem tudom méltatni mindazon kollégák vagy más olvasók hozzászólásait, akik például a magyar nyelv oktatásának fontosságáról, vagy a vidéki főiskolák felcserélhetetlen és helyettesíthetetlen kultúraszervező szerepéről, vagy a szeretetközpontú nevelésről szóltak; sőt – mivel vitaindítómban elsősorban az oktatásra összpontosítottam – nem tudok reagálni most a nevelés és az oktatás különbségéről és összefüggéseiről szóló hozzászólásokra sem. Feltétlenül reagálni szeretnék azonban még két témakörre. Az egyik a szakoktatásé (lásd pl. Lükő István hozzászólását); a másik pedig az oktatásfinanszírozásé. Bölcsész vagyok, ezért bölcsészpéldákat hoztam, és a tanárképzés ellehetetlenítését boncoltam. Azonban a kollégák – és a mérnök vagy természettudós barátaimmal folytatott beszélgetések – meggyőztek, hogy a szakoktatás legalább ekkora, ha nem nagyobb bajban van. Ami pedig a pénzügyeket illeti, Vass Csaba tanulmányértékű cikke bebizonyítja azt, hogy mindenfajta politikai hivatkozás az oktatásra szánt pénzek szűkítésekor teljesen hamis alapokon, világhírű közgazdászok által már rég megcáfolt teóriák követésén nyugszik: a humántőke-elmélet kellően határozott politikával nem pénzt vesz ki, hanem éppen pénzt ad, tehát jövedelmező és megkerülhetetlen befektetés, ha elmarad, akkor viszont előbb a teljes társadalom elkorcsosulásához, majd pusztulásához vezet.
Külön ki kell térnem a Boros János professzor hozzászólásában (Nincs erőforrás, vagyis pénz, június 3.) található kifogásokra. Nagyrészt ugyan válaszolt rá – szerintem igen alaposan – Havas László professzor barátom, de én is szeretnék azért hozzátenni valamit. Nem értem ugyanis, hogy miért nevezi az általam körvonalazott „nemzeti tudat” fogalmát elavultnak, XIX. századinak. Amikor ugyanis jellemeztem a nagy XIX. századi művelődésfilozófusok és művelődéspolitikusok (pl. Eötvös József vagy Trefort Ágoston) által kidolgozott és bevezetett egyetemi enciklopédikus képzési rendszert, akkor csak magából az úgynevezett nagy és kis szakok felsorolásából ki kellett volna derülnie annak, hogy mi célt is szolgál ez a szisztéma! Ezt ugyanis a trianoni katasztrófa után Klebelsberg Kunó és Hóman Bálint lényegében megőrizte, éppen azért, hogy a jövendő magyar tanár- és tudósnemzedéke folyamatosan, a világ tudományának állandó nyomon követésével és figyelembevételével alakítsa ki a továbbadandó nemzeti műveltséget. Nem szembefordítva a képzés résztvevőit a többi európai nemzettel vagy hazai nemzetiséggel, és főleg nem kirekesztve őket! Egy Babits-idézettel zártam fejtegetésemet, aki igazán nem nevezhető XIX. századi jelenségnek, de idézhettem volna természetesen Füst Milántól Illyés Gyuláig XX. századi példákat; de talán elég lesz három ma élő klasszikusra hivatkoznom: Ágh István nem szégyelli elődjeként Balassit, Kertész Imre legkedvesebb írója Krúdy Gyula, Krasznahorkai László egyik legnagyszerűbb elbeszélését Vörösmarty Mihálynak ajánlotta. Ha így érti Boros János, akkor vállalom a XIX. századiságot. Még egy dolog: nem értem azt, hogy miért kellene nekünk az általa követelt új nemzet fogalmat az általa ajánlott módon megalkotnunk. Ezt írja ugyanis: „Magyarországot és a magyar kultúrát nem lehet önmagában, zártságában elgondolni és megalkotni – csak óvatosan megnyílva – és figyelmesen betagozódva az európai nemzetek és az európai nemzet nagy, alakuló közösségébe.” Ezt a mondatot végképp nem tudom értelmezni, ugyanis szerintem „európai nemzet” nincs és nem is lesz, de ez nem baj; ázsiai nemzetet sem akar senki sem alkotni, ahol például óvatosan nyílnának meg az afgánok, hogy a kínaiak figyelmesen betagozódjanak.
Vitaindítómnak van azonban egy részlete, amelyre senki sem reagált. Ezért kénytelen vagyok újra felhívni a figyelmet, természetesen elismerve azt, hogy önmagában nézve olyan kérdéskört érint, amely csak részben függ össze a fő témával, azaz az oktatással. Ez a külföldi magyar intézetek és magyar akadémiák helyzete. Azért bátorkodtam kitérni erre is, mert a magyar kultúra európai megmérettetése és szerencsés esetben elismertetése elválaszthatatlan tőlük. Hadd hivatkozzam ezúttal egy külföldi, és nem magyar vonatkozású megfigyelésre: az interneten találtam Rajendra A. Chitnis, az indiai származású angol bohemista figyelemre méltó cikkét. Ő már 2004 óta erőteljesen bírálja azt a gyakorlatot, amely a bolognai rendszert átvett európai egyetemeken hódít, nevezetesen azt, hogy „kultúratudomány” címen csapták hozzá a meglehetősen alacsony színvonalú nyelvoktatáshoz az összes idegen nyelvi filológiai szakokon az irodalomtörténetet. Lehetetlenné válik ezáltal az az optimális esetben elvárható eredmény, hogy pl. a cseh kultúra egy angol kutatója felismerje a cseh irodalom valódi értékeit, és azokat összevetve saját irodalmának kánonjával, eredménnyel tehessen javaslatot a kánon módosítására vagy kibővítésére. Ha tehát a külföldi intézetek az általam vázolt három feladat közül elhanyagolják vagy megszüntetik a tudományos kutatást és az élő kapcsolattartást a fogadó ország magyar tanulmányokkal foglalkozó egyetemeivel, akkor tulajdonképpen legföljebb egy műsoriroda vagy egy állandósított, hungaricumokra specializálódott vásári pavilon szerepét játszhatják el. Szerintem nélkülözhetetlen, hogy legalább a római, a bécsi a és berlini Magyar Akadémia alapvetően tudományos intézményként funkcionáljon. A levéltári kutatást sosem helyettesítheti az internet, még akkor sem, ha a jelenlegi hozzáférhetőség ezerszeresére bővülne.

A szerző irodalomtörténész,
az Irodalomtudományi Intézet igazgatója

(Szörényi László összegzésével rovatunk a vitát lezártnak tekinti.)