Pop, csajok, satöbbi

Úgy hozta a sors, hogy ezen a 2010-es, furcsa nyáron két friss Poós Zoltán-kötetet is kezébe vehetett a művelt olvasó. Az egyik, a Táskarádió című a szerző popesszéit tartalmazza, a másik, A szív határai pedig egy regény. Bár látszólag az alkotó személyén kívül a két műnek semmi köze egymáshoz, ez természetesen nem igaz. Pont az a jó bennük, hogy a popzenéről egy író ír szépen, míg a regényen, ami ha úgy vesszük, egy szenvedélyes szerelem története, érződik a popkultúrával foglalkozó (író, olvasó) ember látásmódja. Mondjuk Tom Wolfe is jó példa lehetne, de kitűnő kortársunk még csak a negyvenet súrolja, és hát ugye magyar, ami így együtt azt jelenti, hogy fiatal író.
Bár Poós korán kezdte az ipart, ha jól számolom, A szív határai már a kilencedik kötete, és akkor a Táskarádió meg a tizedik. Utóbbiban azt a technikát alkalmazta, hogy ötven évhez (1960–2010) hozzárendelt ötven magyar popslágert, amelyek szerinte az adott esztendő legjobban sikerült vagy legjellemzőbb dalai voltak. Nyilván mindegyiken lehetne egy jót vitatkozni, hiszen a popzene ugye olyan, mint a foci és a fényképezés, mindenki ért hozzá – de minek. Ez nem mások könyve, hanem az övé. Tehát szubjektív, néha egy kis keménykedésért sem megy a szomszédba, viszont iróniája nem csap át becsületsértésbe, ami pedig a műfaj gyakorlói között szinte megszokott. Stílusa elegáns, mint egy dandy, és távolságtartó, mint egy tolatóradar. Ettől persze a Táskarádió még lehetne csupán néhány szellemes műleírás kötetbe lapátolása is, de nem az.
A szerző pompás megfigyeléseken és remekül archivált emlékeken alapuló korrajzot nyújt egyenként is, a végére meg összeáll az egész, ilyenek voltunk nagyjából. A lépcsőház korlátjára Arany Fácán paradicsomkonzerves dobozt szerelő, majd abba hamuzó szomszédtól (ezt a képet megfesthette volna a magyar Andy Warhol) napjaink kokainos luxusnőkre stylingolt tizenhat éves kiscsajaiig. És az sem nagy baj, hogy ha már valaki arra adja a fejét, hogy villanygitárosok történeteit rendezgeti, azzal is tisztában van, hogy például az LGT a kortárs lengyel prózába is bekerült, a zenekar nevét többször felfedezhetjük Andrzej Stasiuk egyik regényében. Arról nem is beszélve, hogy mivel a magyar popzene története egyben az ország története is, a műből kiváló kiegészítő olvasmány lehetne az érdeklődő tanuló ifjúság számára és egyben részére, akik úgy tekintenek a kedvenc fájlmegosztójuk előtt gubbasztva a hatvanas, hetvenes, de még a nyolcvanas évekre is, mint a Star Wars egyik epizódjára, mintha az akkori történések egy másik galaxison zajlottak volna. Ha próbálták már plasztikusan elmagyarázni a mobiljukon zenét hallgató és azzal kamerázó gyermekeiknek, hogy tíz évet vártak egy vezetékes telefonra, ami aztán iker lett, vagy a szovjet gyártmányú nyolc milliméteres filmfelvevő működési elvét, akkor értik, mire gondolok. A könyvben ráadásul jók a képek is, az egyiken például az a pillanat látható, amikor Demjén Rózsi combközépig érő, magas sarkú bőrcsizmában és a hozzá szervesen illeszkedő, azonos anyagból készült, a felsőrésszel egybevarrt rövidnadrágban veri ki éppen a biztosítékot a tányérsapkások világában.
A szív határai pedig igazi reveláció, azt a semmihez sem hasonlítható örömöt nyújtja az olvasónak, hogy felfedezett magának egy írót, akinek a műveit ezentúl valószínűleg szeretni fogja, de várni bizonyosan. Poós a magyar irodalom legszebb hagyományait folytatja, hősnője, Herter Katinka pedig máris ott szertelenkedik irodalmunk legjobb nőalakjai között.