Rontás ellen való írás

Jól eleresztette tollát és gyűlöleteit az internetes Hírszerző publicistája, Papp László Tamás. Mi mást talált volna, amit kipécézhet, megtámadhat, pocskondiázhat, kiforgathat valódi tartalmaiból, mint legnagyobb állami és keresztény ünnepünket, augusztus 20-át. Kifejezetten kapóra jött neki. Egyszerre lehet ugyanis jókat rugdosni a magyar államiságba, a nemzetté válásba és a kereszténységbe. Hármat egy csapásra – kell ennél több? A karácsony keresztény ünnep, de nem nemzeti. Március 15-e nemzeti, de nem keresztény ünnep. De itt van augusztus 20-a, István királyunkat 1083-ban ezen a napon avatták szentté, és ő az államalapító, Kós Károly szavával az országépítő.
A magát fölhergelő újságíró, mestere, Uj Péter nyomán első keresztény magyar királyunkat csak „első Pistának” nevezi, gondolván, ez nagyon vicces. Lepusztult kocsmákban sem biztos, hogy mindenkinél sikert aratna ezzel a bemondással. Viszont ügyes retorikai fordulattal, mielőtt felhőtlen fröcsögésbe kezd, előre megvádolja a jobboldalt azzal, hogy őt gyalázni fogják. Tehát nem ő gyalázkodik, á, dehogy. Hiszen csak ilyeneket ír: „A nemzeti jelzővel felcicomázott állami ünnepek leginkább a vállalati bulik atmoszférájára hajaznak. Az értékesítési menedzser az asztalfőn löki a céges zsargonba bugyolált sikerpropaganda-rizsát, a kissé már illuminált dolgozók érdeklődést szimulálva unatkoznak. De kibírják. Végül is kaja-pia, illetve a pezsgőfürdő ingyen van az alkalomra kibérelt wellnesshotelben.” Miről zagyvál ez az ember? Miféle wellnesshotelről? Hol volt ez a wellnesshotel augusztus 20. megünneplésekor? Talán a Kossuth téren? Ki kapott ingyenkaját és -piát az „illuminált dolgozók” közül? Nem inkább a szerző volt kissé illuminált állapotban, mikor ezt a cikket írta? Különösképpen, mikor arra jutott, hogy ő még az őszirózsás forradalom évfordulóját is szívesebben látná legnagyobb állami ünnepünkként, mint hogy Szent Istvánra és a magyar államalapításra emlékezzünk. Tiszta szerencse, hogy ünnepeink sorsa nem rajta múlik. A cikkíró talán nem tud róla: a rendszerváltozás után egy fölmérésben a magyarok többsége kinyilvánította, hogy augusztus 20-át érzi legfontosabb állami ünnepünknek. Papp László Tamásnak bizonyára rejtély, hogy miért nem a tanácsköztársaság kikiáltásának napjára vagy az őszirózsás forradalom évfordulójára szavaztunk.
A továbbiakban a vádaknak egész sortüze ropog mondataiból. Megvádolja a protestánsokat, akik szerinte tagadják Szent István ünneplésének jogosságát. Ehhez képest a protestáns Szabó Magda egyik legérdekesebb darabját írta meg Az a szép, fényes nap címmel István hatalmas jelentőségű tettének előzményeiről. „Katolikus szentkultuszt állami ünnep rangjára emelni szekuláris társadalomban – finoman szólva – normasértés. Mellyel nemcsak a zsidókat, mozlimokat, buddhistákat, krisnásokat, ateistákat fokozzák le másodrendűvé, de a protestánsokat is” – dohog a rosszkedvű publicista. Össze vannak itt mosva a dolgok rendesen. A protestantizmus kétségkívül elvetette a szentek tiszteletét, de hogy nagy királyunkat reformátusok és evangélikusok éppolyan tisztelettel övezik, mint a katolikusok vagy akár a nem hívők, azt épeszű ember nem vonhatja kétségbe. Kós Károly is, ahhoz képest, hogy református gimnáziumba járt és református lelkész lányát vette feleségül, egész jó regényt írt a szent királyról, Az országépítő címmel.
Az meg kabarészintre süllyeszti az újságíró emberjogi eszmefuttatását, amikor mozlimok és buddhisták vélt sérelmeinek nevében oktatgat minket Magyarországon, milyen helytelenül tesszük, hogy előbbi csoportocskák szabadságjogai ellenére makacsul ünnepeljük a keresztény államiság megszületését, és fejet hajtunk az államalapító Szent István király emléke előtt.
„A Szent Koronának is nagyjából annyi keresnivalója van az alkotmányban, mint pornófilmnek a templomban” – folytatja gyalázkodásait a szerző. De állításait mérlegre téve, az olvasónak egyáltalán nem az az érzése, hogy őt megbotránkoztatná akár egy pornófilm templomi vetítése.
Minden leírt sorunk képet ad rólunk, és azt a képet megváltoztatni nemhogy egyetlen cikken belül, hanem írások sokaságával is nehéz. Ugyanis minden írásunk a már meglévő képet árnyalja, finomítja, amit az olvasóban kialakítottunk. Aki zavarosan ír, arról zavaros képet őriz az olvasó, esetleg többet nem is kíváncsi rá.
Cikke végén Papp László Tamás azt javasolja, hogy mivel ő „semmiféle gyász- vagy ünnepnap konjunkturális túlhajtásának nem híve”, ezentúl a munkavállaló dönthessen, „kiveszi-e az ünnepnapot”, vagy „hozzácsapja az évi szabadságkerethez”.
Nem gyalázom a szerzőt, inkább szánalmat érzek iránta. Az ordenáré szellemesség szavatossági ideje hamar lejár. Nekem – s talán nem vagyok ezzel egyedül – megfelel ünnepeivel, hagyományaival ez a neki bizonyára unalmas Magyarország, ő nyugodtan tartsa csak avíttnak első királyunk iránti tiszteletemet, idejétmúltnak a templomi igehirdetések előtt, után a több száz éves zsoltárokat (pornóvetítés helyett).
S próbáljon meg beletörődni abba, hogy amíg Magyarország magyar ország, addig augusztus 20-át, Szent Istvánt fogjuk ünnepelni és nem a Károlyi-féle őszirózsás forradalmat.