Segítség a Balaton-felvidékről

Olyan idők köszöntöttek ránk, amikor a küszködőknél szerencsésebb körülmények között élő értelmiségiek egy része lépten-nyomon azt érzi, szükséges, hogy cselekvő figyelemmel forduljon mások felé. Néha egy gesztus, egy gondolat, őszinte érdeklődés is sokat jelent azokon a tájakon, amelyeken gyakran csak átutazunk.

A varázslatos szépségű Káli-medencében fekvő Balatonhenye mindössze száznyolc lelket számlál. Az ország keleti régiójában található Hernádkakon ezerhatszázan élnek. Ez év nyaráig semmit sem tudtunk egymásról – mondják a helységek polgármesterei, akik itt vagy ott egyaránt azért küzdenek, hogy falujuk életképessége megmaradjon. Mi több: fejlődni tudjanak. Az utóbbi, nyár elejei árvíz, az együttérzés, az adni tudás képessége hozta közelebb egymáshoz a Veszprém és Borsod megyei két települést. És persze egy budapesti értelmiségi házaspár saját kényelmén, biztonságán túllátó ötlete, önzetlensége.
Nem mondhatni, hogy Wernitzer Juliannának és Magyar Istvánnak sok felesleges szabadideje lenne. Nyaraikból is csak szakaszosan futja pihenésre, mivel Julianna a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgató-helyettese, István pedig ismert ügyvéd. Jó ideje annak, hogy az említett Balaton-felvidéki kis faluban házat, kertet vásároltak, s ahogyan portájuk megújult, bővült, úgy kezdték megismerni, megszeretni az itt élőket. Az érzés kölcsönös lehet, ez kitetszik abból, ahogyan az utcán a helybéliek köszönnek nekik, rájuk mosolyognak, szót váltanak velük. Rajtuk kívül még néhány, fővárosi értelmiségi család is kötődik ide, szintén második otthonuknak érzik Henyét, ahogyan errefelé a falut becézik.
– Nagy szükségünk van a gondolataikra, a jelenlétükre, nélkülük még nagyobb lenne itt a mozdulatlanság, a csend – jegyzi meg Szalai István polgármester. Szavai arra utalnak, hogy a romantikus környezet, ami az átutazót, a turistát elbűvöli, sok nehézséget elfed. Itt sok mindenért meg kell küzdeni, ami máshol természetesen adódik. Mindössze tíz kilométer innen a Balaton partja, az üdülőhelyek sora, s az ezzel járó nyüzsgés, de ebben a „második vonalban” csak fogy a lakosság, apad az életkedv – magyarázza.
Az elődök nyolcszáz éve telepedtek meg itt, az ígéretes legelők, az állattartás, a szőlőművelés, s a mindebből adódó kereskedés miatt. Egészen az első világháborúig virult a falu, a környék – idéz fel néhány mozzanatot a régmúltból. Aztán ugrunk egy nagyot, és Szalai István, akit itt mindenki Pityuként emleget, tekintve, hogy őshonos, mesebeli korszakként emlegeti az 1975–77-es esztendőket. Ekkoriban az utcák tele voltak gyerekekkel, az apukák a közeli bányában dolgoztak, az anyukák pedig a téeszekben. Mindenkinek volt munkája. Nyaranta a hétvégéket a családok vagy Révfülöpön, vagy Balatonbogláron töltötték. Most hiába a közelség, nincs pénz a kiruccanásokra. Mindössze tizenhét gyerek van, a lakosság fele időskorú, számosan egyedülállók. A „hadra fogható” férfiakból pedig egy focicsapat sem telne ki. Ha egy nehéz tárgyat kell arrébb mozdítani, át kell mennie a szomszéd falvakba segítségért – vázolja az „erőviszonyokat.” Mindennek persze több eredője van, de a legfontosabb ok a munkahelyek elvesztése. Innen ered az ötvenes-hatvanas korosztály fizikai és lelki leépülése, az egykedvűség, magyarázza. Ami őt illeti, több szakmát tanult ki és gyakorolt, tehát ismeri a környék gazdasági problémáit. A falu éves költségvetése tizenhatmillió forint, ebből indították el a falugondnoki képzést. Egyetlen adósságuk a gondnoki szolgálathoz szükséges gépkocsi megvásárlásának az ára. Amúgy mindig töri a fejét, hogy a környékbeli kis falvakkal együtt színt, eseményt vigyen a közösségi életbe. Ezért is örült meg Wernitzer Julianna ötletének, hogy az árvíz sújtotta keleti országrész egyik falujából hívjanak ide vendégségbe egy hétre gyerekeket.
– Nem hagyott nyugodni, hogy ezek a családok milyen súlyos traumát éltek át. Még azok is, akik nem veszítették el teljesen az otthonukat. A gyereknek nem csupán élelmiszercsomagokra, ruhákra, használati tárgyakra van szükségük, hanem élményekre is, amelyek némiképp feledtetik velük azt, amit átéltek. Látnivalókra, önfeledt játékra, kapcsolatokra, arra, hogy megismerjék az ország más táját is. A henyei házunkat eleve úgy alakítottuk ki, hogy népesebb társaságot is tudjunk fogadni. Úgy terveztem, ha körülbelül húszan jönnének, tízen nálunk lakhatnának. A többieket az önkormányzat szállásolná el. A mi portánk lehet a bázis, az étkezések, a szabadidős programok egyik helyszíne is – idézi fel Julianna a kezdeti elképzeléseket.

Nyitott ajtók

A polgármester puhatolózni kezdett a faluban és környéken, mit szólnának a vendégekhez? Ki mivel tudna hozzájárulni ellátásukhoz? Van-e erre – amikor mindenki panasszal van tele – hajlandóság, anyagi tartalék? Utólag bevallja, kicsit félt is belevágni, hisz ilyen karitatív tevékenység megszervezésében nem volt gyakorlatuk. Maga is meglepődött, hogy nyitott ajtókra talált. Eközben Magyar Istvánra hárult a feladat, hogy rátaláljanak arra a borsodi falura, ahol örömmel fogadnák az invitálást, és a szülők rájuk bíznák gyerekeiket.
– Egy barátomat, Erőss Lajost kértem meg, segítsen ebben, mert ő jól ismerte Borsod-Abaúj- Zemplén megye szinte minden zegét-zugát. Ő is sokat dolgozott az előkészítésben, javaslatára találtunk rá a Hernádkak nevű falura. Személyes veszteségünk, hogy ő időközben elhalálozott, s már nem láthatta az itt nyaraló gyerekek örömét. A borsodi településről, ami a Hernád folyó két partján fekszik, általa hallottunk először. A legutóbbi árvíznél hihetetlen erőfeszítéssel dolgoztak, nappal és éjszakákon át. Ebből a tizenéves gyerekek is kivették a részüket. A nyaralásra végül összesen tizennyolc leányt és fiút választottak ki, főképp azokat, akiknek több testvérük van, vagy az édesanya egyedül neveli őket – mondja Magyar István.

A vállalkozók is segítettek

Az anyagi szűkösségre jellemző, hogy még az útiköltség is gondot jelentett volna. Ekkor találták ki a meghívóik, hogy a programot összekötik a Parlament meglátogatásával, így a vonatútért sem kell fizetni, Budapestről pedig azokkal a buszokkal vitték tovább őket, amelyeket Szentbékkálla, Köveskál és Balatonhenye önkormányzata kölcsönzött e célra. Innen kezdve kézről kézre adták őket, akár a mesében. A solymári benzinkutas, Magyar István jó ismerőse, ingyen adott benzint a buszokba, általa került egyensapka is a kobakokra. A falubeliek sütöttek, főztek, hogy mire a csoport megérkezik, terített asztal várja őket. A Magyar–Wernitzer házaspár kertjében pingpongasztalt állítottak fel meg trambulint, alkalmi focipályát alakítottak ki. A szervezők – bár eddig nem gyakorolták – kitűnő logisztikai érzékről tettek bizonyságot. Nemcsak a helybeli étkezések lebonyolítása volt zavartalan, de arra is gondoltak, hogy ha a csoport, amelyhez helybeli gyerekek is csatlakoztak, kirándulni vagy épp fürödni megy a Balatonra, ott is szíves vendéglátásban legyen részük. Nem volt olyan vállalkozó, aki elzárkózott volna a kéréstől. A révfülöpi és a zánkai strandon ingyenbelépőt, lángost, üdítőt, fagyit kaptak, Balatonfüreden egy patinás étteremben ebédelhettek. A nemzeti parkban, a színházi előadáson, a múzeumban sem kértek tőlük pénzt. Amikor pedig Henyén gyűjtésre került sor, még a legszűkösebben élő idősek sem akartak belőle kimaradni. Így jött össze több mint százezer forint a meghívott gyerekek családjainak. – Ha tovább akartak volna maradni, arra is futotta volna a felajánlásokból. A kereskedők is kitettek magukért, teli voltak a hűtőink húsfélével, zöldséggel – érzékelteti a jóltartást mosolyogva Szalai István. Aztán azt próbálja megfogalmazni, hogy mit jelentett kis közössége számára, hogy ismét felfedezhették az adni tudás képességét, ahogyan e program által megnyíltak az emberek, ahogyan többévi pangás után megtelt a kultúrház, amikor a vendégek a falujukról készített filmet levetítették.

Az időtálló szeretet

Hernádkak Miskolctól tizenkét kilométerre, a 37-es főúthoz esik közel. Ennek a kedvező közlekedési adottságnak köszönhető, hogy noha az országos átlagnál magasabb a munkanélküliség, mégsem olyan katasztrofális a helyzet, mint más borsodi részeken. A demográfiai helyzetük és a korösszetétel sem rossz, s az önkormányzati stáb következetesen felmérte erősségeiket, ahogy a hátrányaikat is, amelyeket le szeretnének dolgozni azért, hogy előbbre léphessenek. Van óvodájuk, megtartották és fejlesztették az általános iskolájukat, igényes könyvtárat és teleházat tartanak fenn. Útjaik nyolcvan százaléka aszfaltozott, közműhálózatuk teljesen kiépített, és hatvannégy vállalkozó is tevékenykedik itt. Igyekeznek telekértékesítési és építési programmal idevonzani a szakembereket, értelmiségieket. Egyik erősségük a szellemi tőke, az oktatás és a kulturális élet. Ki gondolná például, hogy itt él és szervez képzőművészettel és irodalommal összefüggő rendezvényeket, kiállításokat Vass Tibor, a sokoldalú, ismert író és képzőművész? Ő egyébként a Spanyolnátha című internetes, modern művészeti irányzatok mellett elkötelezett folyóirat alapítója és szerkesztője. Itt működik a Példa Képfőiskola Kortárs Művészeti Alapítvány is. – Ettől függetlenül azért mi falusi életet élünk, amelyről a városiak azt mondják, hogy „nincs ott semmi”, csak azért, mert egy más életritmust, hangulatot jelent. Mi pedig nehezen cserélnénk el a csendet, a gyümölcseink ízét, a szokásainkat. Itt szeretnénk élni továbbra is – mondja Hajdú János polgármester azoknak, akik falujáról kérdezik. Pontosan úgy, ahogyan hazánk több száz településén, így Henyén is megfogalmazták kitartásuk okát. Az is hasonló, hogy itt is a legnagyobb helybéli munkaadó az önkormányzat, s közös ügyeikben meg kell küzdeniük a lakosság egy részének közönyével, önfeladásával vagy éppen mások ellen irányuló indulataival, cselekedeteivel.
Amikor az itteni gyerekek meghívása először szóba került, Hajdú János nem akarta elhinni, hogy mindezt civilek, az ország másik részéből, csak úgy kigondolták és meg is szervezik. Kicsit zavarba is van, hiszem vagy nem, azóta sem alszik éjszakánként, hogy miként tudnák viszonozni ezt a nagyvonalúságot – mondja. Amúgy pedig, hogy milyen érzéseket váltott ki mindez, inkább a gyerekeket jobban ismerő pedagógusokat kérdezzem – javasolja. Így is történik.
Oroszné H. Marianna, a Mátyás Király Általános iskola tanítónője még nem tud túllépni a meghívás előzményein.
– Az önkormányzat 2008 óta pályázik egy védőmű építésére, mert folyamatosan veszélyben vagyunk. Most reménykedünk, mert az ígéretek szerint ez 2011-re megtörténik. Idén májusban, majd júniusban ért minket a megpróbáltatás. Százezer homokzsákot raktunk le embermagasságban, így a településünket nagyjából meg tudtuk védeni. Megmenekült az iskolánk, az óvodánk, az épülő orvosi rendelőnk, a polgármesteri hivatal és a lakóházak. Sajnos, a falu másik részéből – amelyet Belegrádnak hívunk – ki kellett költöztetni az embereket, nem volt más megoldás. Nagyon fájt ezt mindenkinek. Sok segítséget kaptunk ekkoriban, köztük volt a Balatonhenyei nyaralás lehetősége is. Az igazság az, hogy a tizennyolc kiválasztott gyerek közül volt, aki sem Budapestet, sem a Balatont nem látta eddig. Sokat beszélgetek velük azóta is ezekről a napokról. Leírták, felemlegetik a játékaikat, a kirándulásokat, a meglepetést, amikor egy falunapon szó szerint talicskával hozták a százötven, csak nekik sütött palacsintát – mondja a tanítónő.
Marianna szerint a gyerekek nem is tudják igazán, milyen kincset kaptak. Szerinte a pazar programokon, a tárgyi ajándékokon, az „ultra all inclusive” ellátáson túl az ott élők önzetlensége és szeretete az, ami megmarad és időtálló. S van persze még más szál is, amit közösen tovább lehet fonni – tervezget Hernádkak polgármestere. Utal a mindkét településhez kötődő értelmiségiekre, a képzőművészetet pártoló alapítványukra. Mi lenne, ha összefognának, és alkotótáborokat hoznának létre például festők, szobrászok számára? Ehhez persze sok aprómunka, szervezés, pályázati részvétel kell, s talán szokatlan ötletnek tűnik, két különösebben nem felkapott falutól. De miért ne sikerülhetne nekik?