Sose halunk meg!

S Z Ó L Ó

Japánban hajsza folyik az aggok után. No nem azok után, akik szerény nyugdíjukat bankrablással szeretnék kiegészíteni, de még azok után sem, akik délután kisétáltak az öregek otthonából, és elfelejtették a visszautat. Sőt még választás sem lesz, nem a szavazatuk kell.
Sokkal többről van szó. Pontosan kétszázharmincnégyezer-háromszázötvennégyről. Igen nehéz feladat lenne egyesével összefogdosni őket. Igaz, villámgyorsan azért nem futhatnak, mert mind száz éven felüli. Majd negyedmillióan nincsenek meg. Eltűntek. Köddé váltak. Legalábbis az anyakönyvi hivatal szerint.
Lehet, hogy elnyelte őket a föld. A japán hatóságok titokban ebben bíznak. Már abban, hogy föld alá kerültek, meghaltak. A japán anyakönyvesek „adatai” alapján 884-nek már meg kellett ünnepelnie a 150. születésnapját is. Hetvenhétezren közülük már maguk mögött hagyták a 120. életévüket.
Szerintem valahol gyülekeznek ezek az aggok. Valami titkos jelszóra várnak az akciójuk előtt. Azt már tudják róluk, hogy egyiknek sincs bejelentett lakása. Tehát mindenüket feladták, hogy az adott pillanatban készen álljanak akár az öngyilkos küldetésre is. Emlékezzünk csak vissza, amikor vagy egy évtizede előkerült az őserdőből az a japán katona, aki még nem értesült arról, hogy hazája elvesztette a második világháborút!
Ne dőljünk be annak a magyarázatnak, hogy az anyakönyvvezetők hanyagul végezték munkájukat! Átlátunk a szitán. Nyilván van köztük egy korosabb anyakönyvi munkatárs, aki fedezi ezt az agghadsereget. Ők mindannyian fiatalon átélték a második világháborút, lehet, hogy most visszavágásra készülnek. Amerika helyében óvatos lennék, sőt ráállítanék az X-aktákból néhány CIA-ügynököt, hogy vizsgálja ki jól ezeket az öregeltűnéseket.
De mi van, ha tényleg igaznak bizonyulnak a japán állítások a hivatalnokok felelőtlen munkájáról? Előfordulhat egy ilyen rendes, szervezett országban, ahol a vonat is másodpercre jár, hogy megfeledkeznek negyedmillió emberről? Ráadásul pont az a hivatal, amelynek az a feladata, hogy felírja: élnek-e, vagy már meghaltak? Kezd megrendülni a japán csodába vetett hitem. Már tavaly év végén kaptam egy mélyütést, amikor a legjobbnak kikiáltott japán gépkocsigyár milliószámra kezdte visszahívni járműveit.
Az természetes, hogy most az anyakönyvi hivatal teljes felső vezetése harakirit követ el, ott ez a szokás, és nem az előzetes. De itt marad a kérdés: vajon ez milyen hatással volt arra, hogy állítólag a világon Japánban a legmagasabb az átlagéletkor, itt élnek a legidősebb emberek, és a szigetország vészesen elöregszik? Hát persze, így könnyű! Hozzászámolunk néhány nem létező matuzsálemi korút, és máris kijön a 90 évet ostromló, születéskor várható élettartam. Meg aztán jönnek itt a táplálkozástudósok a halétellel, hogy az milyen jót tesz az életkornak, miközben titokban a japánok is álmatlanul hánykolódnak töltött káposztával teletömött hassal.
Hát ez se nekünk jutott eszünkbe! Hiszen pillanatok alatt megoldhatnánk azt a dilemmát, hogy most tízmillióan vagyunk, vagy már eggyel kevesebben. Ide a japán kreatív népességkönyvelést: ez lenne az az ország, ahol csak születnek, de – papíron – sose halnak meg. A lakosságnövekedés egy év alatt százezerrel, tíz év alatt egymillióval, húsz év alatt… Egyre több és több magyar lenne, a papír elbírja, mialatt valójában csendben elfogynánk. Erre szokták azt mondani: az utolsó ne felejtse el lekapcsolni a villanyt!