Titokrácsok

Vasárnap este. Vagy inkább éjszaka már? Az ajtó fölött ketyegő fakeretes óra hamarosan elüti az éjfélt. Öt perccel ezelőtt kísértem ki jókedvű, zajos barátainkat a kertkapuig. Búcsúzkodás közben azt éreztem, hogy szívesen maradtak volna akár hajnalig is, különösen a férfiak, akik ezúttal nem az aranysárga tokaji bor kedvéért mondtak volna le az alvásról, hanem az órákon át húzódó viták izgalma miatt. Évek, évtizedek óta rendszeresen összejártunk, hogy tarthassuk egymásban és magunkban is a lelket. Egyszóval: megtettünk mindent, amit megtehettünk. Mi voltunk az „elmaradott hagyományőrzők”, a „divatjamúlt hazafiak”, a „földalatti rasszisták”, hébe-hóba még földfelettiek is. A határon kívüli magyarok folyamatos emlegetésével mi haragítjuk magunkra a szerbeket, a románokat, a szlovákokat, a cseheket, az ukránokat, s nyilvánvaló, hogy még az álarcban köztünk sétálgató Istent is.
Ha mindezek a vádak – ködükkel és füstjükkel együtt – igazak volnának, baráti találkozóinkat nem a mai napra szerveztem volna meg, hanem június 4-re, a trianoni békeszerződés megkötésének évfordulójára.
Sajnos e napnak nincs meg az a riadóztató ereje bennünk, mint például az aradi tizenhárom kivégzése napjának, október 6-ának. Sokszor már napokkal előbb meghallunk magunkban egy-egy gyászdobot: igen, igen, ez már Damjanichnak szól meg Dessewffynek, Török Ignácnak s még tíz sokcsillagú társuknak, akik közül négyet golyó általi halálra ítéltek, kilencet pedig kötél általira. A kivégzés végrehajtója Franz Bott volt, Brünn város hóhéra. Talán azt is tudják sokan, hogy ugyanezen a napon végezték ki Pesten Batthyány Lajost, a szabadságharcos ország miniszterelnökét.
Nem tudom, igazam van-e, de én hetedik gimnazista korom óta, valamiféle sugallatra hallgatva, máig azt hiszem, hogy Európa szabadságharcai és forradalmai közül a mi 1848–49-es forradalmunk volt a legköltőibb történelmi eseménye földrészünknek, amely jeleneteiben az ógörög tragédiákkal rokonítható. Az aradi vértanúk mellett gondoljunk csak Petőfi halálára a Fehéregyháza és Héjjasfalva közötti mezőn, kozák lovasok áradatában. A tizenkilencedik század egyik legnagyobb lángelméje nem a keresztfán végzi, hanem áttüzesedett lópatkók alatt. Vagy említsük meg Rózsa Sándor betyárcsapatát, amelynek tagjai bujdosóként éltek hazájukban, de amikor védeni kellett ezt a jégverte országot, hazát, éppolyan feltételek nélküli szívvel harcoltak érte, mint a tizenhárom fő-főember, a tizenhárom vértanú.

1930-ban születtem, tíz évvel a trianoni „békekötés” után. Tízéves voltam, amikor nagyjából megtudtam, hogy mit takar maga a fogalom. A földrajztanárunk úgy magyarázta el nekünk Trianon tébolyát, hogy a magyar történelem korábbi századaiban csak kétszer szakadt ránk hasonló végzet. Az első 1241-ben a muhi pusztánál, a „kalandozó tatárok” förgeteges győzelme miatt; a második a mohácsi vész pokoli óráiban, amelyet százötven éves török hódoltság hoszszabbított meg. A harmadik az 1920-as trianoni „megegyezés” volt, amely még a török hódoltságnál is irgalmatlanabb s pusztítóbb máig. A törökök sokáig nézték szülőhazánkból az eget, de amikor végleg elmentek, nem vitték magukkal sem Erdélyt, sem a Dunántúlt, sem a Duna–Tisza közét. Velünk maradt Kassa, Pozsony, Nagyvárad, Beregszász, Kolozsvár, Eszék, Arad, Szabadka, Temesvár, Szatmárnémeti, Ungvár, Lendva, és még sorolhatnánk tovább tízesével a városokat és tájegységeket, a hegyeket és a falvak százait. Csehszlovákiának 61 630 négyzetkilométernyi országrészt adtak Trianonban. A románoknak 103 093-at. Tízezer négyzetkilométerrel többet, mint amennyi megmaradt nekünk, a csonka hazának. A történelmi Magyarország területe kevés híján 283 ezer négyzetkilométer volt kilenc évszázadon át. Trianon utáni 92 963 négyzetkilométer lett. Vagyis egyharmadára csökkent!
De Magyarországnak nemcsak a földjét vették el, hanem tízmilliónyi lakosát is, amelynek harminc százaléka színmagyar volt. Lássuk, milyen sors jutott a legnagyobb elszakított területrészen, Erdélyben és a Partiumban élő magyaroknak. Szinte elég, ha csak magát a Székelyföldet említem. Semmi sem indokolta, hogy a székely-magyarokat vérfoltos tálcán átadják a románoknak. Egyetlen szót se szólhatnék, ha például a köztudottan magyar Erdélyi Fejedelemség helyett sok száz éves erdélyi román fejedelemség őrizte, gazdagította, befolyásolta volna Erdély sorsát Mátyás király halála óta az első világháborúig.
De ilyesmire még gondolni is fölösleges. Azok, akik Trianonban döntöttek, annyira ismerték Közép-Európa életrajzát, természeti viszonyait, hogy az Ipoly folyót hajózható folyóként kezelték. Egy ilyen vétség szállást ad a többi vétségnek is. Iszonyat! Harag nélkül, de remegő szájjal kérdezem román, szerb, cseh és szlovák szomszédainktól: el lehet-e ekkora „ajándékot” fogadni ezeresztendős előzmények után, amikor még nem élet és halál drámái izzódtak közöttünk?
A történelemben, sajnos, minden őrület lehetséges. Az atombombát Hirosimára is le lehetett dobni, de a fölfoghatatlan pusztítást soha többé nem lehetett jóvátenni. A háromnapos csecsemők, az öt-hat éves bimbózó kislányok és kisfiúk továbbra is halottak maradnak, nem lesz már belőlük soha fehér lepke, se színt helyettesítő vörös virág. 1920-ban még csak homályosan lehetett tudni, hogy mi vár ránk. Bizonyosak csak abban voltunk, hogy egyetlen magyarnak sem lehet hazája, otthona Románia, Csehszlovákia vagy Jugoszlávia. Nem lehet igazán hazája Ausztria sem. Akár így, akár másként, az elszakítottak élete fél élet lehetett csupán. Örökös másodrendűség. Kilencven év elég lehetett volna ahhoz, hogy földolgozzuk a fájdalmakat és a veszteségeket, de a mértéktelen igazságtalanság időről időre újjászüli önmagát.
Trianon az első pillanattól kezdve a nyugat-európai felelőtlenség és barbárság vulkánkitörése volt. Akadtak olyan döntéshozók, akik saját mámoruktól megrémülve hajlandók lettek volna enyhébb büntetést kiróni ránk, de őket elsodorták az ősemberi indulatok. A hóhérbetegség, a hóhérösztön. Néhány hetes tárgyalás után Wilson, Amerika elnöke és Lloyd George brit miniszterelnök embernek illőbb büntetést szánt volna nekünk, de a csak azért is béketanács díszmenetben lépett túl rajtunk. Az Egyesült Államok küldöttsége, Wilson elnökkel az élen – a nyilvánvaló történelmi erkölcstelenség miatt –, 1919 végén el is hagyta Franciaországot, s a tanácskozás későbbi szakaszában csak megfigyelőkkel képviseltette magát. Azonban végül – ha ímmel-ámmal is – mindegyik résztvevő aláírta Magyarország tönkretételét.
Ha egy történelmi döntésben mindenki bűnösnek érzi magát, a bűnt többnyire azzal akarják eltüntetni, hogy téli álomra kényszerítik a valóságot. Trianon hosszú évtizedekig cementkoporsóban feküdt valamelyik föld alatti székesegyházban, amelynek a bejáratánál márványtábla figyelmeztetett mindenkit, hogy belépni tilos.
Nekünk, magyaroknak a leginkább!
Amiről nem szabad tudnia az embernek, az előbb-utóbb valóság fölöttivé vagy valóság alattivá válik számára. Sőt ködös elvontsággá. Kilencven év óta minden magyar tudott Trianonról, de csak úgy, mint a Holdról: van félhold, holdtölte, holdkaréj, és így tovább, de magáról az égitestről alig tud valamit. Nem olyan régen az egyik vidéki városban azt kérdeztem a helyi gimnázium tanárától, hogy szerinte 1919-ben volt-e olyan megemlíthető bűnünk, amelyért a nagyantant és a kisantant országai vadul ránk uszúlhattak. Rövid gondolkodás után azt válaszolta, hogy nem volt semmi, csak a leveretésünk. A veszteség, amely gátlástalanná tette ellenfeleinket. Na, és Kun Béláék? És Szamuely Tibor? – kérdeztem tőle szelíden, tanáros udvariassággal. Oroszország után mi hoztuk létre, pontosabban nálunk hozták létre a világ második proletárállamát azzal a történelmi céllal és ábránddal, hogy a Duna-medence kisebb népeit összekössük az új világrenddel, a szocializmussal, amely eltörli majd a föderatív köztársaságokat. Ez a látomás az 1919-es év vége felé már csak hamvas ostobaság volt. De a mindenre odafigyelő békecsinálók még ezt is beírhatták a jegyzeteik közé. Persze nemcsak a békecsinálók utasították el a szocializmus előrekúszó árnyékait, hanem megvert, kifosztott elődeink is, hiszen Csonka-Magyarországon senki sem felejtette el, hogy 1849-ben mit csináltak velünk az oroszok, amikor a birodalmi osztrákok kérésére bezúdultak hozzánk leverni legméltóbb szabadságharcunkat. A tizennyolc évesen trónra került Ferenc József letérdelve, kézcsókkal köszönte meg Miklós cárnak a segítséget.
Istenem, hogyan folytassam tovább? Ugyanis van még egy alattomos, ravasz alvilági titka Trianonnak. Olyan, mintha véletlen volna vagy végzetszerű agykihagyás következménye. Néhány bekezdéssel feljebb azt írtam tárgyilagos szándékkal, hogy az első világháború utáni osztozkodáson Románia tízezer négyzetkilométerrel nagyobb területet kapott a történelmi Magyarország testéből, mint amekkorát a bírák meghagytak nekünk. Vajon az elmúlt századokban melyik ország áldozott több erőt, életet Európa érdekében: a román vagy a magyar? A török százötven évig nem a románokon akadt fönn, hanem mirajtunk! Hunyadi János nándorfehérvári győzelme kijelölte az utat, hogy mi a dolgunk és a szerepünk, ha hódítani indul a török. Apja után Mátyás is mindent megtett, hogy a turbános pogányok előtt ne legyen szabad az út Európa felé. A pápának írt segítséget kérő leveleinek is ez volt a főszólama. Úgy látszik, a pápáknak közelebb ragyogott az angyalok hazája, mint a mienk, amelyhez már közeledett a mohácsi vész és mindaz, ami abból elburjánzott.

Kilencszázötvennégytől máig legalább ötvenszer jártam Erdélyben. Bejártam Kalotaszeget, a Gyimeseket, a Barcaságot, Máramarost és a Radnai-havasokat, odakötve hozzá a Partiumot és Moldvát is és egy sóhajtás után – még egyszer ugyanennyit. Sajnos minden földrajzi, lelki, politikai tapasztalatom ellenére több évtizedig magam is csak szenvedő és gyászoló szemeket láttam, földi titokrácsokat megfejthetetlenül. De lassan megvilágosodott előttem minden. Ma már visszataszító hazugságnak tartom azt, hogy Románia csak tizenegyezer négyzetkilométerrel kapott többet, mint amennyi megmaradt nekünk Trianon után. Ez iszonyatos hazugság! Hiszen, ha Erdélyt is ugyanazzal a mérőeszközzel mérik, mint az Alföldet vagy a Duna–Tisza közét, a négyzetkilométerek lótolvajoknál rondábban félrevezetnek bennünket. Mérjük csak meg a lenyűgöző Király-hágót, ott egy négyzetkilométernyi terület hússzor-harmincszor nagyobb, mint a magyar síkságon. A Gyalui-havasok, a Radnai-havasok, a Fogarasi-havasok, a Hargita, a Gyergyói- és Görgényi-havasok – ha szépen kiterítenénk őket, mint egy hímzett kalotaszegi asztalterítőt, semmivel sem lennének kisebbek, mint Csonka-Magyarország! És hol maradnának a Csíki-havasok, a Szörényi-havasok, az Erdélyi-érchegység, a Kárpátok gyönyörű kanyarodásai? Hol a Küküllő menti dombság, a Szamoshát, a Mezőség, az Erdővidék és a Királyföld? De hol a rengeteg erdő, az alvó ércbányák rejtekhelye? A sóé? Az ezüst és arany szívdobogása a mélyben? S ki tudná még elsorolni, hogy micsoda? Kilencven évig hallgattunk erről a meghamisított békeőrültségről. Nem volt eddig erőnk ahhoz, hogy a világ figyelmét magunkra fordítsuk, de most már egyre több ököl készül dörömbölni a megrozsdásodott vaskapukon: Trianon rombolását semmilyen erő, jó szándékú döntés soha többé nem tudja jóvátenni. Megértetni a következményeit pedig egyetlen magyarral sem lehet soha, soha.
A sebeket letakarni is csak egy másik világ gyolcsával lehet. Amelyet köznapi szavakkal úgy hívnak, hogy erdélyi magyar autonómia.