Ünneplőben

Publicistának az egyik legnagyobb kihívás az, ha felszólítják: ünnepnapra írjon valami eredetit. Amit eddig még senki és soha. Valami újat. Újszerű megközelítésben tárgyalja. Nell, a Sivatagban, őserdőben című Sienkiewicz-regény kis hősnője, amikor sírt, ezt eufemisztikusan úgy fejezte ki, hogy „izzad a szemem”, az igazgyöngy pedig a kagyló izzadsága. Ezzel az erővel akár az izzadságszagú, parancsra, rendelésre készült írások is lehetnek akár remekművek is, miként a herceg rendelésére írt szimfónia. Bármelyik szerzőnek eszébe juthat valami az ünnep kapcsán, ami eddig még senkinek és soha, de azért a legtöbbször, valljuk be, hiteltelen a kényszerű eredetieskedés. A liturgikus méltóság akkor már jobb. Nem kell minden évben új koreográfia. Ha nem próbálnák minden évben új koreográfiával előadni a március tizenötödikei mintaoperát a Nemzeti Múzeum előtt, esküszöm, kevésbé unnám. Ugyanazt olykor kevésbé unja az ember.
Szörnyű kényszer az eredetiség, amelynek nem lehet mindig megfelelni, és azért e kényszer, mert a rituálisat korunk egyfajta kudarcként éli meg. A hitelesség egyfajta kudarcaként. A modern költészet például évtizedek óta semmi más, mint a romantika és a líra menekülési pánikcsatornája. Ajakfénnyel kenik be a mézeskalács szíveket, az eredetiség, az újszerűség hamis mázával, mindezt csak azért, mert „úgy” ma már nem lehet írni, de a nyers trágárság mégsem közelíti meg József Attila vagy Radnóti sorait. Úgy írni ma már nem lehet, ugye. Másképp kell írni. És úgy villamosozni sem szabad ma már. A régi 49-es villamosok hiába voltak városképi jelentőségűek, pusztulniuk kellett. Csak tudnám, hogy a San Franciscó-iak akkor miért büszkék a villamosukra. Le is selejtezhetnék akár.
Az újdonság, az eredetiség masszív kényszere hat át mindent, emlékezést és művészetet. Alföldi Róbert színházi vízióit is ez a kényszerítő fantom rendezi össze és vissza. E jelöletlenül jelenvaló fantom fordít mindent a visszájára, hisz ahogy régen volt, úgy az ma már nem megy, nem tartható, hiteltelen. Akkor se megy, ha tengelyén amúgy még hosszú ideig eljárna.
Mi újat lehet mondani nemzeti ünnepeinkről, március 15-ről, augusztus 20-ról, október 23-ról, avagy a vallási ünnepekről, húsvétról, pünkösdről, karácsonyról? És ami a legfontosabb kérdés, egyáltalán kell-e mindig valami vadonatújjal, valami eredetivel szolgálnunk? Oda kell-e feltétlenül tűznünk a mennyből az angyalra, mint valami plüssfigurára a bevásárlóközpontban, hogy új? Ára 999 forint? Avagy az ünnepek jetiként vagy üstökösként visszatérve épp azért jönnek, hogy folyamatosan eredetieskedő, minden napra új mese világunkba legalább egy gondolat erejéig visszahozzák a régit? Esetleg az örökkévalót? Ismétlés a tudás anyja?
Nagy alázat kell az ismétléshez. Ez önismétlés, ráncolja szemöldökét az ítész. Osztályt ismételni se dicsőség. Második esély nincs. De hányadik is a következő tavasz? Az osztály ismétlése a diák szemében kudarc, a tavasz mégsem a tél kudarca. Képzeljük el, hogy az ágak modern költők, és azt mondják: kihajtani? Ugyan már. Ma már nem így szokás. Miért ismételnénk meg magunkat? Az már megvolt tavaly. Megírták már korábbi hőmérsékletek. Most pukkadjunk inkább ki virágnyílás helyett. Az polgárpukkasztás a javából, hisz olyan még sohase volt. Az bezzeg új. Eredeti. Provokatív.
Az örök megújulás a természetben örök visszatérés. Úgy tűnik, a kényszerű eredetiség nélküli önismétlés kegyelme ma már csak a templom falai közt érvényesül. A pap nem akar változtatni a miserenden csak azért, mert a szertartás sokszor ismételve már nem hat eredetinek. A liturgia szövege sem abszolút változatlan persze, ám ez esetben – már amikor megújul – a megújulást korántsem a divat motiválja, hanem átgondolt nyelvi és távlatosabb teológiai megfontolások.
Mondják: a csecsemőnek minden vicc új. Sokan úgy gondolják, hogy a kényszeres eredetiség, a kényszeres újdonság nagyon mai, pedig a tegnapelőttinél is régebbi már. Amerikából jöttem, mesterségem címere: felfedező. A világ első és legismertebb új árucikke, a történelem mindmáig abszolút Guinness-rekorder új terméke nem más, mint Amerika maga. Mármint a kontinens, ahonnét a fogyasztói társadalom ered. Erre az árura, vagyis Amerikára került rá először cédula, hogy „új”. Új világ, így emlegették hosszú ideig. Óvilág és Újvilág, Ószövetség és Újszövetség.
Sehol se volt még a Tesco, amikor is már minden új akart lenni. Új York, ugye: New York. Mindent újrateremtettek a telepesek, a honvágy hajóján legalább nyelvileg átvitték az Újvilágba az Európában hátrahagyott városok és térségek nevét, és mindenki arról ábrándozott évszázadokon át, hogy új földek, új szigetek felfedezője lehet. Az 1700-as évek a terra australis keresése jegyében teltek el, később a két sarki pólus felé fordult az olthatatlan emberi kíváncsiság. Egy idő múlva persze kezdtünk kifogyni a felfedezhető új földekből, akkor következtek a feltalálható új dolgok. A nagy felfedezőket követték a nagy feltalálók. Eljutni oda, ahol ember még nem járt, felfedezni azt, mit eladdig senki nem tudott feltalálni. Azt, mit addig még senki és soha.
Nyugalom már régóta nincs. A nyugati világot szerkesztő nagy elv már évszázadok óta elvárja tollnokaitól, hogy legyenek eredetiek, újak, lépjenek tovább. Haladjanak. A haladás nemrég leselejtezett ideája is eme igényből fakadt. Ma ugyanez az elv, ugyanez az igény más név alatt fut, globalizáció vagy mondernitás címszó alatt – és parancsol szinte mindennek.
Addig, amíg ez a kényszeres erő valóban újra inspirál, akár tisztelni is lehet. Ráfoghatjuk: íme, a reneszánsz ember géniusza! Ám ha már csak arra képes, hogy gátolja az emlékezetet a megszentelődésben, nos, az baj. Az egyfajta működési zavar. Most pedig ez a helyzet. Egyre kevesebb a valódi újdonság, mégis egyre tarthatatlanabb a múlt. Egyre vehemensebb erővel próbálják meg ellehetetleníteni a régit. Mindazt, ami nem a legújabb széria, mindazt, ami nem eredetieskedő, nem naprakész, nem eléggé modern, és nem új, ami nem eddig soha nem látott megközelítésben dolgozza fel mindenkori tárgyát. Pedig nem kell mindig eredetieskedni. Néha nem árt az ünneplő, még akkor sem, ha nevetségesnek tartják a diákok. Mert visszaemlékezni erre a kuncogásra majd valamikor a felnőttség sava-borsa lesz.
Húsvét legyen hát a feltámadásé, s nem az eredeti gondolatoké. Ne narratíva legyen, csak szent. Pünkösd legyen a „változatosság kedvéért” a Szentlélek kiáradásának, karácsony pedig a kisded születésének ünnepe, ne más. Például ne a „szeretet ünnepe”. Március 15. a szabadságharc emlékezete legyen, mennydörögjön az ágyú, csattogjon a kard. Ennyi. Augusztus 20. pedig Szent Istváné legyen, és az államalapításra gondoljunk ilyenkor. Az eredetiségvizsgálat a gépkocsi-tulajdonosok és nem az emlékezők dolga.