Valójában kik azok a spekulánsok?

Egyre több helyütt olvasható a magyar sajtóban, hogy a forint jelenlegi mélyrepüléséért ismételten a nemzetközi spekulánsokat terheli felelősség. Ebben teljesen igazuk van. A probléma csupán az, hogy a spekuláns mint piaci szereplő számukra egyértelműen negatív figura, aki – mint a cikk címéből következik – szálláscsinálója az országot megtámadni kívánó erőknek (hiszen vélhetőleg ő maga nincs abban a helyzetben, hogy a realizálni kívánt pénzügyi hasznon kívül fizikailag is megtámadja hazánkat).
Ugyanakkor feltűnő, hogy a cikkek nem definiálják a spekuláns fogalmát. Márpedig szükséges lenne, hiszen kérdés, hogy ha egy svájci állampolgár magyar állampapírok vásárlására ad megbízást a bankjának, akkor ez a lépés hasznos vagy káros Magyarországra nézve? Spekuláns- e az illető vagy befektető? S ha egy másik svájci állampolgár forinteladásra ad megbízást, akkor ő spekuláns vagy sem? És ha az állampapírokat megvásárló külföldi állampolgár egyidejűleg a kötvények névértékének megfelelő határidős forint eladásra ad megbízást, tisztán kockázatcsökkentő céllal (ezt hívják fedezeti ügyletnek), akkor ő micsoda? Továbbá, ha a spekulánsok a búza árát történelmi magasságokba hajtják fel az árutőzsdén, ez jó a magyar búzatermelő gazdáknak? Igen, mert nő a bevételük, hiszen a felvásárló jobb árat fizet a terményért. De az állattenyésztőnek mindez katasztrofális lehet, mert a magasabb takarmányár törvényszerűen csökkenti az ő piaci haszonkulcsát, ha egyáltalán van még ilyen.
Mindenki ismeri ezeket a történeteket. A szabadpiacokon olyan, hogy „jó ár”, soha nincs. Mindig van, akinek bármilyen alacsony ár magas, és bármilyen magas ár alacsony. Ezért mozognak az árak, esnek és emelkednek. Az ármozgások pedig a spekulánsoknak köszönhetőek, akik keresletet támaszthatnak akkor is, ha már rajtuk kívül senki nem vesz, és eladnak akkor is, ha rajtuk kívül nincs eladó, ezzel kínálatot teremtve irreálisan alacsonynak tűnő árszinteken. A globális pénz- és tőkepiacok intézményes és magánspekulánsok százmillióiból, ha nem milliárdjaiból állnak. Van, aki naponta akár többször is kereskedik ezeken a ma már itthon is mindenki számára hozzáférhető piacokon. Sokan ebből élnek. Ők (is) spekulánsok.
Aki részvényalap-befektetési jegyet vásárol, az is spekuláns. A részvények áremelkedésére spekulál. Aki kötvényalapba fektet, az a kamatok csökkenésére spekulál. A világon naponta megszámlálhatatlan eladási és vételi megbízást adnak az említett piacok kis és nagy résztvevői. Ezeknek az összessége az, ami a napi ármozgásokat eredményezi. Nincs mögötte sem kimutatható, sem rejtett központi akarat. Aki szerint van, azoknak javaslom, látogassanak el egyszer egy befektetési ház kereskedői szobájába, ahol nemegyszer üzletkötők ezrei tevékenykednek egy fedél alatt. És ha azt látják, hogy egy üzletkötő üvöltve ugrik fel, telefonját a földhöz vagy a számítógép monitorába vágja, akkor kérdezzék meg vendéglátójukat, mi történt.
A választ előre megmondom. Az illető nagyot bukott. De hogyan lehetséges ez – mondjuk, a globális nagytőke székesegyházának számító Goldman Sachs kereskedelmi termében? Úgy, hogy az illető rosszul döntött. A saját kútfejéből vett ötlet nem vált be. Egyébként pedig miért is kellene csillagászati prémiumokat fizetni a sikeres kereskedőknek, ha egyszer úgyis megmondják nekik központilag, hogy mi a nyerő ügylet? Minden pénzügyi eszközzel kapcsolatban mindig van olyan befektető/spekuláns, aki azt eladná, és olyan, aki megvenné. Ha nem lenne, akkor nincs üzlet. A nagyok is tévednek, erre számtalan példa van. Vállalatóriások, bankok tűnnek el vagy rogygyannak meg. Vagy már elfelejtettük a Lehmann, a Bear Stearns, és a többiek legfrissebb példáit? Hogy van az, hogy a világ egykoron legnagyobb, és sokak szerint legbefolyásosabb, kormányok sorsa felől döntő Citibank árfolyama 40 dollárról 4 alá esett?
A magyar forinttal kapcsolatos spekuláció ellen – lett légyen ez az árfolyam erősödésére vagy csökkenésére indított támadás – globális piaci viszonyok között nem sokat lehet tenni. Mind az állam, mind a jegybank eszközei korlátozottak. Be lehet tiltani bizonyos üzletfajtákat, mint az amerikai – és európai – tőzsdéken tették, az úgynevezett naked short (kölcsönvett értékpapír nyíltpiaci eladása, későbbi időpontban történő visszavásárlás mellett) pozíciók felvételének megtiltásával. Ha vannak ilyen lehetőségek a forint esetében, akkor ezekkel élni kell, mint például a svédek tették 1987-ben, amikor a korona elleni spekulációt úgy szerelték le, hogy a felvett eladási pozíciók költségét jelentő rövid távú kamatot 1200 százalékra emelték. Az ilyen intézkedések mérlegelése akkor indokolt, ha az illetékesek úgy látják, hogy nemzeti érdekek kerülnek veszélybe.
Akkor a spekulánsok nem fogják eladni a forintot. Őket ugyanis nem a magyar kormány froclizásának vagy a gazdaság, illetve az állami költségvetés bedöntésének vágya vezérli.
Ők csak pénzt akarnak keresni.

A szerző közgazdász