Visszafelé zuhanni

Ha Joseph Brodsky 1987-ben nem kap Nobel-díjat a Velence vízjeléért, akkor három évvel később talán W. G. Sebald nyeri el ezt az elismerést Szédület. Érzés című regényéért. Mindkét mű alapélménye a magány, de Sebald örvénylőbb mélységeket nyit meg – s nem csak azért, mert nagyobb teret és időt ölel át.
Henri Beyle, írói nevén Stendhal, Kafka és Sebald észak-olaszországi bolyongásait követjük végig négy elbeszélésben. Mint már sokan, Sebald is Olaszországot választja hősei magányának hátteréül. Egymás útvonalán járnak 1800, 1913, 1980 és 1987 idősíkjaiban. A helyszínek csomópontjai mellett a történések hasonlósága szintén összeköti őket, azonos lelki alkatukról nem is beszélve. Leginkább az Utas és holdvilág Mihályára emlékeztetnek. Mindhárman életük nehéz időszakában vannak, ezért menekülnek önmaguk elől. Ők azok az emberek, aki nem tudják, hogyan kell élni: leginkább csak visszafelé, az emlékekben létezve értik meg, hogyan kellett volna.
A Szédület. Érzés fejezetei folytonos párbeszédben vannak egymással. Hogy az olvasó ebből mit hall meg és mit nem, főképp képzeletén és figyelmén múlik, bár sokan e homályosságot hozzák fel legfőbb érvként Sebald prózája ellen. Az, aki mindenáron fel akarja fejteni, hogy ki és hogyan, miért van a másikkal kapcsolatban, valóban csalódni fog. A könyv ugyanis a céltalanság könyve.
Műfaját tekintve ugyancsak könnyen elbizonytalanodhatunk. Krimi, útleírás, esszé? Nem lehet eldönteni. Az egyetlen „biztos pont” az emlékekben van, amelyek gyakran fűződnek tárgyakhoz, helyszínekhez, festményekhez, de folyamatos harcban állnak egymással és a jelennel: „Ezért tanácsolja Beyle, ne vásároljunk metszeteket szép tájakról és panorámákról, miket utazásaink során volt szerencsénk látni. Mert a metszet csakhamar teljesen helyébe lép saját emlékünknek, mi több, azt is mondhatjuk, megsemmisíti azt.” A múlt, majd a jövő megtartásához a külvilág nem ad biztos fogódzót.
Óhatatlan, hogy újra és újra elő ne törjön az édes-bús nosztalgia, amikor Sebald énelbeszélője rájön arra, hogy emlékeivel együtt önmaga egy része is megváltozott, eltűnt, és kénytelen rádöbbenni, hogy míg gyermekkorában megadatott az érzékelés és a befogadás szabadsága, felnőttkorára jó esetben már csak az emlékezés szabadsága maradhat meg. Nem csoda, hogy egy ilyen lebegő textusú regényben számos lírai résszel, finoman bizarr leírásokkal találkozhatunk. Sebald szövegének fegyelméről tanúskodik, hogy mindig megáll azon a vékony mezsgyén, amelyen túl már túl negédessé válna az elbeszélés – kivétel ezalól talán a kötet vége.
Lassan ősz lesz, ködös reggelekkel, tompább fényekkel – a Szédület. Érzés ideális nyárlevezető olvasmány azoknak, akik az elmúlt valóság szakadéka fölött szeretik lóbálni a lábukat, vagy akik szerelmesek, mert Sebald állítása szerint a könyv a szerelemről szól.
(W. G. Sebald: Szédület. Érzés. Ford.: Blaschtik Éva. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2010. Ára: 3000 forint)