Egyike volt a munkásfiúknak. Vagány és erős, eltökélt és bátor. Magas és szőke, kék szemű. Verekedni a pesti utcán tanult. Egy hatgyermekes család legkisebb tagja. Apja elhagyta a családot, s az édesanyja a gyerekekkel Szabolcs megyéből jött fel Budapestre. Itt éltek egy szoba-konyhás lakásban, egy négyemeletes bérház harmadik emeletén. Egyik bátyja meghalt a háborúban, a másik dezertőr lett; a Don-kanyar környékéről szökött haza. A legkisebbik fiú, a tízéves Katona Péter 1945-ben koldult: orosz katonáktól kapott káposztalevest és kenyeret. Amikor eljött az ideje, szakmát tanult, aztán dolgozni kezdett. Angyalföldre, a Forgácsoló Szerszámok Gyárába került. 1956-ban 21 éves lett. Május 1-jén leütött egy ávóst, aminek az előzménye az volt, hogy a Király (Majakovszkij) utca és a Körút sarkán tébláboló baráti társaságukat a gyülekezés tilalmára figyelmeztették a „rendfenntartók”. Miközben – és Katona akkor ezzel érvelt – embercsoportok ezrei vonultak el a Sztálin-szobor előtt. Dulakodás kezdődött, előkerült egy Pobeda autó is, egyik társukat egy Góliát termetű belügyes szorongatta meg. Ekkor lépett közbe Katona, és akkorát ütött a Góliát fejére, hogy az elterült a földön. Menekülniük kellett. Egy tánciskola második emeletén várták meg a záróra eljövetelét.
Részt vett a rádió ostromában, majd fegyveres nemzetőr lett. Államvédelmiseket kutattak fel és állítottak elő. Kilőttek egy fegyvereket szállító vipont. November 4-e után, a kijárási tilalom idején is harcolt a barátaival: Becsey Lászlóval, Zommer Györggyel, Jumbóval, Bugaccal és Jegessel, azaz Remény Istvánnal. Egy alkalommal éppen lopakodtak visszafelé, amikor két hozzájuk csatlakozott fiút szitává lőttek az oroszok. Ez mentette meg az életüket, mert a „felszabadítók” megelégedtek két halottal. November 10-én az Izabella utca sarkán megállította egy rendőr: „Katona, mi a fenét keresel itt? Irány nyugat! Rajta vagy a listán, ma este mennek érted!” És a 21 éves fiú elindult a határ felé. Veszélyes volt az út a szabad világba is, de megúszta élve. 1958 májusában kötött ki Chicagóban – és negyven évig ott is maradt.
Hat hónappal ezelőtt költözött haza Magyarországra.
n
Nagykanizsáról jön. A Déli pályaudvar közelében, egy kis presszóban ülünk le beszélgetni. Haja már fehér, szemüveget visel, de az egykori jóképű és vagány fiatalembert még felfedezni vélem a kézfogásában, a nézésében. Egy paksamétát tesz le az asztalra. A dossziéban dokumentumok, fényképek. A Történeti Hivatal egyik lapja. „Külföldieket ellenőrző osztály. Jelentés. Budapest, 1972. június 23. – olvasom. – Jelentem, hogy 1972. június 22-én betekintettem Katona Péter /: Nyírbátor, 1935. a.: Bartus Erzsébet: / V–143544 sz. vizsgálati dossziéjába a BM Nyilvántartó Központ 1 osztályú irattárában, és az alábbiakat állapítottam meg: (…) 1956. október 31-én jelentkeztek fegyveres nemzetőrnek a Budapest VI. kerületi Rendőrkapitányság Izabella úti épületében, és a rendfenntartó csoportban kaptak beosztást. A csoport öt-hat főből állt. A csoport feladata volt a kapott címek alapján államvédelmi beosztottak őrizetbe vétele és a rendőrség épületébe való behurcolása. Az őrizetbe beszállított személyeket az ügyeletes vezetőnek adták át. (…) Katona Pétert felelősségre vonni nem lehetett, mert 1956. november 10-én a Budapest VI., Vörösmarty u. 57. sz. alatti lakásáról disszidált. Javaslom Katona Péter tiltó névjegyzéken való további meghagyását.
Kürtös Kornél r. hdgy (Kézírással:) Egyetértek. (Olvashatatlan aláírás)”
– Simán ment az ávósok bekísérése? – kérdezem.
– Volt, aki békésen jött, volt, aki golyóval várt minket – feleli. – Aki golyóval várt, az golyót kapott. S ha éppen nem „bőrkabátosok” után nyomoztunk, élelmiszert osztottunk, vagy gyógyszert és kötszert szállítottunk.
– Mikor jöhetett először haza?
– A rendszerváltozás idején, 1990 októberében. Az ünnepségre érkeztem Budapestre. A Péterfy Sándor utcában szálltam meg, a nővéremnél. Ő mesélte, hogy évekig kerestek, hol nála, hol az édesanyámnál, hol a barátaimnál. Nem úsztam volna meg a kötelet. Az ünnepnap reggelén a nővérem hisztit vágott ki. Szívbeteg volt, és azt játszotta, hogy rosszul van. Nem hagyhattam magára. Este aztán bevallotta, hogy az egész csak színjáték volt, mert féltett, hogy a megemlékezésen bajom esik.
– Él még a testvérek közül valaki?
– Sajnos, nem. Én vagyok az egyedüli.
A Time magazin 1957. január 7-i számának címoldaláról készült másolatot teszi le elém. Ez áll rajta: „Man of the year – Hungarian freedom fighter” – A neves amerikai heti hírmagazin 1927 óta minden évben odaítéli Az év embere titulust olyan személynek, aki az adott évben kiemelkedő hatással van a világra. Első alkalommal Charles Lindbergh óceánrepülő kapta a címet, de díjazhatnak csoportot, sőt valamilyen gépet vagy elvont fogalmat is. 1959-ben például az amerikai tudósok közössége érdemelte ki az elismerést, köztük a magyar születésű Teller Ede. A magyar forradalom évében A magyar szabadságharcos lett Az év embere.
Katona Péter hallgat. Nézem a Time címoldalát, aztán az idős forradalmárt. Halvány mosoly jelenik meg az arcán. Bátortalanul teszem fel a kérdést:
– A képen látható szabadságharcos ön volna fiatalon?
– Igen is, meg nem is – feleli sokatmondóan.
– Hogyan értelmezzem a szavait?
– Eltorzították, körülrajzolták az arcom, és nem a bal kezem volt megsérülve, hanem a jobb. Az történt, hogy tisztítottam a gépfegyveremet – mi csak „gitárnak” mondtuk –, és visszacsapódott a rugó.
– A ruha stimmel?
– Az sem. Egy széllel bélelt ballonkabát volt rajtam, kockás ing, és nem viseltem sálat. Viszont valóban így tartottam a gépfegyvert.
– A keze is ily módon volt bekötve?
– Pontosan. Alighanem tükörfordítást alkalmaztak.
– A saját fegyverét tartja a kezében?
– Igen. Orosz gyártmányú volt.
– Hol és mikor készülhetett a fotó?
– November 4-e előtt a házunk környékén, a hatodik kerületben. Egyedül engem kaptak lencsevégre. A Time magazin címlapja ennek alapján készülhetett. De ismeretlen a háttér, és fogalmam sincs, kik állnak mögöttem.
– Tehát akkor csak az arc az öné a magazin címoldalán?
– Igen, de amint mondtam, erősen retusált. Megkeményítették ecsetvonásokkal az arcom. Dúsabbá tették például a hajam, és kihúzták a szemöldököm. A kép tulajdonképpen montázs, amelyhez felhasználták az arcom.
– Egyértelmű, hogy az ön arca?
– Egyértelmű. A barátaim mindjárt mondták – utólag tudtam meg persze –, hogy a Katona Péter címlapfotó lett. Nekem azonban fogalmam sem volt erről. A Lukácsék fia, aki velünk egy házban, a Vörösmarty utca 57.-ben lakott, és szintén elhagyta az országot, írt az apjának, s megemlítette, hogy az Amerikába tartó, menekülteket szállító hajón két nagy plakát díszelgett: az egyiken én voltam látható gépfegyverrel a kezemben, a másikon Wittner Mária, akit először halálra ítéltek. Ezt a rólam készült eredeti fotót, illetve valakik által készített plakátot használhatták fel a Time címlapjához.
– Mikor látta először a magazin első oldalát?
– Körülbelül hat éve.
– Csak hat éve?
– Igen. Egyik nagyon jó barátom mutatta meg az interneten.
– Mit érzett, amikor annyi év után viszontlátta önmagát a Time-ban?
– Megállt a lélegzetem, és melegség öntött el.
– Melyik volt az ön szemében a forradalom legdrámaibb napja? – firtatom.
Megkeményedik az arca.
– Nem fogom elfelejteni november 4-ét soha. Reggel hét órakor jöttek értem azzal, hogy fel kell vennünk a harcot a ruszkik ellen. Az egész ház kint volt a folyosón. Édesanyám sírt, és félve engedett el. Szerettük volna befészkelni magunkat a Szinyei Merse utcai iskolába, amelynek az udvaráról át lehetett járni egy másik utcába. Volt egy ötven milliméteres nehézgépfegyverünk, és arra számítottunk, hogy ha jönnek az oroszok, megsorozzuk őket. Ellenőriztük a felszerelésünket. Zommer Gyuri azt állította, hogy nincs lőszer a fegyverében, és hogy igazát bizonyítsa, a földre lőtt. Tévedett. A golyó feltépte a járda flaszterét, és egyik társunk arcába szórta a burkolatot. Az akció vezetője a csend megszegése miatt Gyuri homlokához nyomta a pisztolyt. „Fejbe lőlek!” – kiáltotta. A következő pillanatban én szorítottam a fegyverem csövét a hangoskodó férfi halántékához. Nőttön nőtt a feszültség. A vezetőnk szétlőtt egy nagy orosz teherautót és egy megpakolt vipont. A statárium idején kétszer is megsoroztuk az oroszokat az Oktogonon.
– Mi lett a fegyvereikkel, amikor már nem volt értelme a harcnak?
– Elástuk a házunk pincéjében. Jól bezsíroztuk, zsírpapírba csomagoltuk és pokrócokba tekertük őket, mert arra gondoltunk, talán még szükség lehet rájuk. Csak néhány pisztolyt és gránátot vittünk magunkkal a határ felé. 1990-es látogatásomkor meg akartam tudni, hogy kik élnek még a házunkban. Amikor a mellettünk lakó Fülöp nénire rányitottam az ajtót, összecsapta a kezét: „Jaj, Péterkém – mondta –, de kerestek téged! Liftet építettek a 70-es évek elején, s a földes pincét le kellett betonozni. Ekkor találtak rá a fegyverekre. Kikérdezték a lakókat, de senki sem tudott semmit. Azazhogy mindenki tudta, hogy a Katona Péternek köze volt hozzájuk. Reménykedtünk, hátha felrobban a lőszer, mert a pince felett egy kommunista párttitkár lakott, de sajnos, nem így történt.” Akkor már anyám sem élt, 1966-ban halt meg.
A chicagói évekre terelődik a szó. Eleinte a szakmájában talált munkát, később éjszakai szórakozóhelyet nyitott. S amikor ismét nyugalomra vágyott, ott folytatta, ahol elkezdte: szerszámkészítőként. Valójában nehezen illeszkedett bele az új életbe. De ma sem tudja magyarázatát adni, hogy miért. A forradalmi élmények kísértették, és rosszul viselte, hogy az évek múlásával a testvérei is elhaltak mellőle. Háromszor nősült. Első feleségétől két gyermeke született, a másodiktól egy. Harmadik felesége magyar asszony lett, akivel most Nagykanizsán élnek. Azt mondja, őrangyalok vették körül a forradalomban, amikor egy fillért sem ért az élete, ugyanígy a meneküléskor, és később Amerikában is.
– Nem volt halálfélelme 1956-ban?
– Nem – válaszolja. – Amikor láttam, hogy lőnek a sorban állókra, azt mondtam magamban: ezt vissza akarom adni. A gyengékért, az elesettekért mindig felemeltem a szavam. Megvédtem a kisebb srácokat a téren. Menekülés közben nem engedtem, hogy a társaim „rászálljanak” egy hölgyre. Volt három nővérem és átéreztem, milyen megalázó helyzetbe kerülhet a nő az erőszakoskodó férfiakkal szemben. Ezért lett Jószívű a becenevem. A bátyámat hetekig kínozták az Andrássy út 60.-ban, mert összetévesztették egy hasonló kinézetű fiatalemberrel. 1956-ban ez is munkált bennem.
Az emléklapot mutatja, amelyet „a nemzet sorsát és történelmét formáló nehéz időkben tanúsított példamutató helytállásáért” 1991. október 23-án kapott. A dokumentumot Antall József akkori miniszterelnök, Szabad György, az Országgyűlés elnöke és Göncz Árpád köztársasági elnök írta alá. Az egyik fotón a Szabadságkereszt látható a nyakában, amellyel a forradalom ötvenedik évfordulóján tüntették ki. Amikor először jöhetett haza, végigjárta a forradalmi helyszíneket, felkereste a temetőt, és imájába foglalta halott társait. Megpróbált visszafiatalodni.
Együtt megyünk a 18-as villamossal a Móricz Zsigmond körtérig.
– Most már nem ismerem ki magamat Budapesten – mondja lemondóan. – Az átültetett fák ritkán borulnak virágba. De megértem hetvenöt évesen, hogy október 3-án egy szabad országban szavazhattam.
origo.hu
Orbán Viktor: Strasbourgi csörte. Harmadik menet - videó
