A domináns jobboldal

Azok a fideszes polgármesterek, önkormányzati képviselők és megyei közgyűlési tagok, akik most lépnek hivatalba, nehéz feladatra vállalkoznak. Az eddiginél kisebb testületi létszám mellett lényegesen több feladatot kell megoldaniuk. A folyamatban lévő államreform magában foglalja a helyhatósági szint átszervezését is

Az október 3-i önkormányzati választás a Fidesz–KDNP szövetség példa nélküli sikerét eredményezte. A szavazók akaratából a rendszerváltás óta először van konzervatív főpolgármestere Budapestnek, és ráadásként a közgyűlési többség megszerzésének élményét is első ízben élhette át a jobboldal. A huszonhárom kerületből tizenkilencben sikerült megszerezni a polgármesteri széket, ami csupán azért nem tekinthető csúcsnak, mert a szintén huszonhárom megyei jogú városból nem kevesebb, mint huszonkettő lett a Fideszé. Ráadásként említsük meg a megyei közgyűléseket, ahol mindenütt összejött az abszolút többség. A kisebb városokban sem lett sokkal kisebb mértékű a polgári oldal sikere, hiszen hiába tudott az MSZP néhány helyen figyelemre méltó pozíciókat szerezni, az összesített adatok alapján itt is lehengerlő a Fidesz fölénye. Növeli a győzelem értékét, hogy az Országgyűlésbe tavasszal bekerülő új pártok, a Jobbik és az LMP sem tudott számottevő tényezővé válni, mivel sehol nem voltak képesek megszorongatni a kormányoldal aspiránsait, és még a Fidesz abszolút többségét itt-ott megakadályozó zsarolási pozíció kiharcolása sem jött össze nekik.
Néhány következtetés máris levonható. Így például az, hogy a Fidesz–KDNP-nek változatlanul nagyobb a támogatottsága, mint az öszszes többi pártnak együttvéve, ráadásul kizárólag a kormánypártok képesek a törzsszavazók nagyarányú mozgósítására. A háromnegyed évvel ezelőtt még csaknem abszolút parlamenti többséggel rendelkező MSZP néhány, a szegedihez hasonló részsikert leszámítva megszorongatni sem tudta a Fideszt, ami újfent azt jelzi, hogy a kétpólusú pártszerkezet megszűnt. A szocialisták számára egyedül az tűnik biztató jelnek, hogy az országos adatok összesítése alapján ezúttal magabiztosabban gyűrték le a Jobbikot a második helyért folytatott harcban, mint tavasszal (akkor hat megyében előzte meg a Jobbik az MSZP-t). Nem vitás, hogy a továbbiakban is sokat fogjuk még hallgatni a szocialisták károgását a „demokratikus intézményrendszer fenyegetettségéről” és az „egypártrendszer veszélyéről”. Az előbb említett vádak azonban nevetségesek, mert kétharmados parlamenti többsége, illetve önkormányzati hegemóniája a baloldalnak is volt már, mégsem következett be az apokalipszis. Ráadásul az ország jobbratolódását éppen az MSZP és az SZDSZ bűnei idézték elő, a hibát tehát önmagukban kell keresniük. A mostani választás egyébként egyértelműen visszaigazolta, hogy ahol értékelhető teljesítményt felmutató jelölttel és jól szervezett tagsággal állt elő a legnagyobb ellenzéki part (Makótól Kazincbarcikáig nem kevés ilyen település volt), ott le tudta győzni a Fideszt. Sőt, Dombóváron még egy bírósági eljárás alatt álló aspiránst is el tudtak juttatni a győzelemig.
Nincs oka az elégedettségre a nemzeti radikális Jobbiknak sem. Bár a stabilan tíz százalék körüli országos támogatottság önmagában nem rossz eredmény egy ilyen fiatal párttól, és mindez magasan veri a MIÉP kilencvenes évekbeli eredményességét, ám a Jobbik meglehetősen nagyravágyó vezetői ennél lényegesen többre számítottak. Arról nem beszélve, hogy amióta nem az össztársadalmi ellenszenvet élvező balliberális pártok vannak hatalmon, hanem a kemény rendpárti programot meghirdető Fidesz, a Jobbik korábbi lendületes erősödése is megállt. Amennyiben tehát a radikálisok nem változtatnak az eddig követett politikai stratégiájukon, akkor könnyen beszorulhatnak a szélsőjobboldali szektapárt szerepkörébe, amelyikkel a néhány százezres törzsközönséget leszámítva senki nem áll szívesen szóba. Ettől gyökeresen eltérő problémákkal küzd a Lehet Más a Politika. Velük az MSZP szívesen összebútorozott volna, és korábbi nyilatkozatok alapján a Fidesz részéről is volt hajlandóság az együttműködésre. A csekély számú aktivistával rendelkező, szervezeti működését tekintve lényegében Budapesten rekedő környezetvédő párt azonban ezúttal súlytalannak bizonyult. Bár a szavazópolgárok körében valószínűleg lett volna készség a nagyobb arányú támogatásukra, a megfelelő számú képviselőjelölt, illetve megyei közgyűlési lista hiányában erre vidéken nem volt módjuk. Nyilvánvaló, hogy a tagság többezresre növelése, illetve a sikeres kampányoláshoz nélkülözhetetlen pénzügyi erőforrások megszerzése nélkül 2014-re az LMP parlamenti léte is veszélybe kerülhet. Az elodázhatatlan szervezeti bővítés fölött azonban ott lebeg annak a kockázata, hogy amennyiben intenzív tagtoborzásba kezdenek, akkor a lelkes fiatalok mellett a balliberális pólust romba döntő Mesterházy Ernő és Hagyó Miklós típusú „üzletemberek” is beszivárognak közéjük, nem beszélve az olyasféle botránykeltő alakokról, akiknek a viselt dolgai miatt nem egy esetben volt kénytelen kínos magyarázkodásokba bonyolódni a hirtelen felduzzadt tagságú Jobbik elnöke.
E pillanatban nehéz felbecsülni, hogy meddig fog tartani a Fidesz–KDNP példa nélküli sikersorozata. A 2006-os önkormányzati voksolás, a 2008-as szociális népszavazás, a 2009-es EP-választás és az idei tavaszi kormányváltó megméretés után ez már az ötödik olyan küzdelem volt, amelyet imponáló magabiztossággal nyert meg a polgári oldal. Ennek a diadalmenetnek a legfőbb előmozdítója a közel hárommillió szavazó volt, akik folyamatosan kitartottak a párt mellett, ezúttal sem mulasztva el a lehetőséget, hogy támogató voksaikkal további biztatást adjanak a nemzeti együttműködést hirdető Fidesz számára. A 2006 óta eltelt évek alatt nagyon sok minden történt. Az SZDSZ és az MDF eltűnt a térképről, és Szili Katalinnak az MSZP-frakcióból való kilépése, illetve Gyurcsány Ferenc várható aktivizálódása miatt pedig könnyen erre a sorsra juthat a szocialista párt is. Belátható ideig egyik ellenzéki párt sem lesz képes komolyan veszélyeztetni a Fidesz hegemóniáját. Megvannak tehát a nyugodt és stabil kormányzás feltételei.
Semmi ok azonban a felhőtlen örömre, mert azok a fideszes polgármesterek, önkormányzati képviselők és megyei közgyűlési tagok, akik most lépnek hivatalba, hihetetlenül nehéz feladatra vállalkoznak. Az eddiginél kisebb testületi létszám mellett lényegesen több feladatot kell megoldaniuk. A folyamatban lévő államreform magában foglalja a helyhatósági szint átszervezését is. Az átalakítandó közhivatalok, közlekedési társaságok, oktatási és egészségügyi intézmények csak akkor tudnak hatékonyan működni, ha nemcsak az országos, hanem a helyi politizálás szintjén is végre rend lesz. Hatástalanítani kell az önkormányzati rendszer egész további létét fenyegető adósságbombát, és meg kell birkózni azokkal a helyenként riasztó szociális és etnikai feszültségekkel, amelyeknek kezelése nem halogatható tovább. Akik pedig a hosszú ideje regnáló baloldali városvezetők örökségét veszik át, azokra az előd által aláírt szerződések és kötelezettségek taposóaknái is ott fognak leselkedni. Talán mondanunk sem kell, hogy ebből a szempontból a Budapest irányítására készülő Tarlós Istvánnak lesz a legnehezebb dolga.
Amennyiben a Fidesz politikusgárdája sikeresen veszi ezeket az akadályokat, akkor a 2014-es választási szuperévben sem lehet probléma, amikor az országgyűlési és a helyhatósági megméretések mellett még az Európai Parlament magyar kontingensére is lehet majd voksolni. A polgári oldal vezető ereje jelenleg olyan mély társadalmi beágyazottsággal rendelkezik, és generációs szempontból is annyira szerencsés a szavazóbázisának összetétele, hogy egy sikeres kormányzati ciklus után bőven lehetnek még tartalékai további választások megnyerésére is.