Az élet álom?

Az utóbbi hetekben az az érzésem, mintha egy távoli korban élnék, Spanyolország „arany századában”, a tizenhetedikben, ahol olyan nagyszerű szerzők alkottak, mint Lope de Vega vagy Calderón. Utóbbi drámai remekműve Az élet álom, melynek alakjai mintha a mai Magyarországon kelnének életre. Az áprilisi választásokon kétharmados többséget szerzett kormányzó párt elnöke a Professzorok Batthyány Körében elmondott beszédében azt állította az előző két ciklusban kormányzó szocialistákról, hogy politikai utópiákat konstruáltak, vágyálmokban ringatták magukat, nem vetettek számot a valóság törvényeivel. Arra utalt ezzel, hogy az irreális ábrándok és a keserű valóság konfliktusa, a „technokrata utópiák” bukása vezetett az MSZP súlyos vereségéhez. De mire eljött a választás ideje, az emberek „kijózanodtak”. Orbán Viktor ugyanakkor megállapította, hogy „a kabinet első száz napja elegendő volt arra, hogy emberek kritikus tömege értse meg a valóságot”. Beszédét ezzel zárta: „Éljen a valóság!”
Sajátos módon az ellenzékbe szorult baloldal politikusai szintén azzal vádolják a Fideszt, hogy ábrándokat hajszol, álomvilágban él. Publicistáik azzal érvelnek, hogy a Fidesz–KDNP, mióta a kétharmados többség birtokában kormányoz, csak úgy tesz, mintha még fenntartaná a demokráciát, annak intézményrendszerével együtt. Holott valójában szemfényvesztő mutatványokat hajt csak végre, közben pedig egyeduralomra törekszik. Orbán Viktor elaltatja a közvélemény figyelmét, hiszen a nemzeti együttműködés rendszere valójában szemfényvesztés, parasztvakítás. Mester Ákos a 168 Óra legújabb számában „szimulált demokráciáról” értekezik, Debreczeni József ugyanott a „szómágiának” tulajdonítja a jobboldal kétharmados győzelmét, melynek semmi köze nem volt a „realitásokhoz”, Szilágyi Ákos terjedelmes elemzéseiben újra és újra párhuzamba állítja a mai magyar politikai rendszert az orosszal. Utóbbit Vlagyimir Putyin (aki a jeles russzista szerint nem más, mint Orbán Viktor titkos példaképe) konstruálta azzal a céllal, hogy a demokrácia látszatát keltse, miközben az nem más, mint Potemkin-faluval álcázott autokrácia.
Ki álmodik itt, és ki van ébren? Hol végződik a színpad, és hol kezdődik a nézőtér? Végül is milyen alapon lehet bizalmat előlegezni egy pártnak, mi a politika „valóságpróbája”? Ki kerget ábrándokat, a kormányzó jobboldal vagy az ellenzékbe szorult baloldal?
Nehéz elhinni a szocialistákról, hogy a „kétszer kettő józansága” beszél belőlük, miután vezetőjük, egy Gyurcsány Ferenc nevű illuzionista több mint öt éven keresztül orránál fogva vezette a magyar közvéleményt. Igaz, az ő vérszegény, technokrata víziója fényévekkel elmaradt azoktól a nagy társadalmi utópiáktól, melyekkel a kommunisták több mint egy évszázadon keresztül lelkesítették az emberiséget. Az MSZP a rendszerváltás óta nem ígért szocializmust, csak „emberarcú kapitalizmust”, a „kisemberek” érdekeit szem előtt tartó „szociális piacgazdaságot”. De ezt annak ellenére el tudta hitetni a tömegekkel, hogy a valóság egyre erősebben cáfolta az illúziókat. A szocialisták összesen tizenkét éven át ringatták abba az álomba a magyar társadalmat, hogy minden jó és igazságos lesz, csak bízzatok bennünk. Aminek pont az ellenkezője valósult meg. Most pedig úgy tesznek, mintha utódaiknak varázspálcát hagytak volna örökül, mellyel szempillantás alatt orvosolni lehetne Magyarország összes gondját, és a Fidesznek, személy szerint Orbán Viktornak kutya kötelessége lenne végrehajtani ezt az egyszerű bűvészmutatványt.
A mérsékelt jobboldali pártoknak mindig nagyobb volt a realitásérzékük, kevésbé vonzódtak a társadalmi utópiákhoz, mint a munkásmozgalmi örökséget magukban hordozó baloldali pártok. Ennek Magyarországon is voltak előzményei, hiszen mind a két, katasztrofálisan végződött világháború után mérsékelt jobboldali politikusok hajtották végre a gazdasági és a társadalmi konszolidációt: 1922 és 1931 között Bethlen István és garnitúrája, 1945 után – ameddig a kommunisták engedték – a Független Kisgazdapárt, illetve a hozzá kötődő gazdasági szakemberek. A jobboldal soha nem konstruált társadalmi utópiákat, nem ápolta a szociális és gazdasági egyenlőség kultuszát, megelégedett azzal a szerényebb, de reális céllal, hogy ezen a téren a mindig meglévő egyenlőtlenséget ésszerű mértékben csökkenteni kell. Nem segélyekhez és különböző jogcímeken folyósított támogatásokhoz kell juttatni az embereket, hanem lehetőséget adni, hogy maguk találják meg a felemelkedésükhöz vezető utat. A jobboldal az irreális, kollektív álmok helyett a megvalósítható, egyéni álmokat preferálta, nem véletlen, hogy Nyugat-Európában a „gazdasági csoda” rendre jobboldali kormányok műve volt, míg a társadalmi igazságosság ígéretével hatalomra jutó baloldali kormányok alatt a legjobb esetben stagnált a gazdaság, de gyakran visszaesett az életszínvonal és a GDP is.
Miért ne lenne képes erre a teljesítményre a Fidesz vezette kormány, melynek a választásokon elért kétharmados többsége révén most rendelkezésre áll az eszköz is az ambiciózus tervek kivitelezésére? Azt is láthatjuk, hogy a mérsékelt jobboldal, ellentétben a baloldallal, jóval kevésbé hajlik a dogmák követésére, képes felülvizsgálni a koncepcióit, elképzeléseit hozzáigazítja a valóság követelményeihez. Matolcsy György bejelentése is, hogy Magyarország tartja magát az Európai Unió elvárásához, és költségvetési hiányát 2011-ben három százalék alá csökkenti, megint csak arra utal, hogy a jobboldal nem kerget vágyálmokat, „nem megy fejjel a falnak”. Semmilyen jel nem utal arra, hogy a kormányzó politikusok ne lennének tisztában a rájuk háruló feladatok, mindenekelőtt a gazdaság élénkítésének különleges nehézségével, vagy hiányozna belőlük a kompromiszszumkészség. Ennek ellenére a baloldali ellenzék folyamatosan „alvajárással” vádolja Orbán Viktort, a személyi kultusz nyomait véli felfedezni a kormány kommunikációjában, s a legrosszabb baloldali diktatúrák eszmevilágát vetíti rá a mai magyar rendszerre.
A baloldalon még most is jó néhányan úgy érzik, csak rossz álom volt az áprilisi megrendítő választási vereség, és nemsokára felébrednek. Valószínűleg látomásnak, lidércnyomásnak tartják majd az önkormányzati választásokat is, ahol az előrejelzések szerint ismét csak nagyarányú Fidesz-győzelem várható. Lehet, hogy az egykori Ébredő Magyarok Egyesülete mintájára rövidesen megalakul az Ébredő Baloldaliak Mozgalma, melynek legfontosabb célja az lesz, hogy felébressze az alvó magyar társadalmat? De ha a baloldal a kormányzati ciklus feléig, azaz 2012-ig nem tud annál konkrétabb programmal előállni, mint hogy azt hajtogatja: „Tessék felébredni!”, nem jósolok neki sok sikert a következő országgyűlési választásokon sem.

A szerző újságíró