(Borszék)
Vasárnap reggelenként jelent meg a fejlécében önmagát „víg társadalmi hetilapként” meghatározó Borszéki Lobogó. 1910. augusztus 14-i számának címlapján a vigalmi bizottság (amelynek feladata, hogy a fürdőn a mulatságokról, hangversenyekről, kirándulásokról gondoskodjék) feloszlásáról és az elmaradt szépségversenyről nyilatkozik az alelnök. Alább az is kiderült, hogy a városkában akkor épp 1303 vendég tartózkodott, közülük 1300 hízni, három pedig fogyni jött.
Az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legpatinásabb üdülőhelyén járunk, amely még úgy is Karlovy Varyval, Baden-Badennel, Tátrafürdővel vetekedik, hogy nagyon nehezen megközelíthető: a korabeli reklám szerint „hogy ha Borszékfürdőre utazik, vonattal menjen Szászrégenig, onnan egynapi utazás postakocsival Borszékig”. Felkapott hely volt, átlagember nem engedhette meg magának, csak az arisztokrácia és a jól fizetett értelmiség: orvosok, ügyvédek, földbirtokosok építettek ide nyaralót. Még a szomszédos Romániából is érkeztek bojárok és hercegek, Mihály király és József főherceg is járt itt. Budapestről Blaha Lujza művésznő jött pihenni, naplójában élénk társasági életről számolt be. Hetente két táncos-műsoros esten vett részt a közbirtokosság által épített elegáns Remény Szálló hatalmas báltermében (itt később nemzetközi balneológiai kongresszust tartottak). Egy előadást ő is vállalt, fellépti díját egy helyi alapítványnak ajánlotta fel jól tanuló, ám szegény helyi gyerekek támogatására. Arany János igennel válaszolt, amikor a fürdőigazgatóság felkérte, hogy az egyik kutat róla nevezzék el, és az emigrációban élő Kossuth innen kapott borvizet 80. születésnapjára. Azt az italt, amely ma is sorozatosan okleveleket és érmeket hoz el a világkiállításokról. A gyógyvizet még Ferenc József nevezte el „a borvizek királynőjének”.
Álljunk meg ennél a különös szónál: borvíz. Errefelé így hívják az ásványvizet, amely már régóta híres. Erdély egykori fejedelme, Báthory Zsigmond már 1594-ben innen vitette vasabroncsos cserefa hordóban köszvényének a kezelésére. Az ezernyolcszázas évek elején egy bécsi önkormányzati képviselő is tudomást szerzett a víz gyógyhatásáról egy barátjától, aki az ősforrás mellett csodás gyógyulásban részesült egy nyár alatt. Közös vállalkozást hoztak létre, és huszonnyolc évre bérbe vették a medencét. Kiirtották az erdőt, hogy lakóházakat építhessenek, megépítették az utat Ditróból, és 1806-ban felépült az ipari palackozóüzem is. Az üzlet virágzott: Borszék csakhamar Erdély leglátogatottabb fürdőjévé vált, ahova egy korabeli szerző szerint „nemcsak a hazából, hanem a szomszéd oláh fejedelemségekből is annyian csődülnek, hogy a fürdői idény alatt bajosan lehet szállást kapni”.
A Hazánk s a Külföld 1868. júliusi számában a Csataghi nevű szerző így ír: „Erdély vadregényes szépségeinek egyik legmeglepőbbikéhez vezetem a nyájas olvasót. Ha csupán aesthetikai éldeleteket óhajtana is, eléggé kárpótolva lesz fáradtsága s netalán költekezése az idény itt töltésében. Ki bús kedélyű, nyomott hangulatú, szórakozás után vágyó természetbarát, vagy megrendült egészségű s testben, lélekben üdülés után sóvárg, ide meneküljön az ős források tövébe, hol a virág illatában balzsamot, az élenyteljes lég beszívásában színt és alakot, a vízben felgyöngyöző gyógy-vegyből reményt és az élethez új akaratot nyer szemlátomást épülő voltában. Hány félszeg, nyomorult, kimerült, kiélt távozék halálkodása megsokszorozása közepett e székely fürdőből nyugodt szívvel bánatosan elhagyott tűzhelyéhez, édes övéihez. […]
A Borszéket dél-éjszak irányban hosszan metsző széles utca két felén vannak az aristokratikus házak, melyek építésében az egymással vetekedő ditrói és szárhegyi birtokosok elég jelét adták finomabb ízlésüknek. Legnagyobb épülete az emeletes Mélik-féle ház; utána a tulajdonos két közösség által a töltőház raktára fölé emelt társalgó és táncterem. A lakok meglehetős drágák; 20 arany a szebb épületekben kettős szobáért a díj egy idényre. A fürdő-saison július, augusztus, néha szeptember is. Van néhány vendége, ki október végéig is kitűri, de az állhatatos példa mégsem igen vonz. A gyógyhasználat ivás- és fürdésben áll. Ivókútjai közül nevezetesebbek: a főkút, László-forrás, erdei kút. A főkútnál töltik a világhírű borszéki vizet, melyet kötött szénsava miatt az Egyenlítő alatt is romlatlan állapotban szállíthatni át. […]
Tanácsos megérkezéskor rögtön a fürdőorvos utasításait kérni. A vendégeket két vendéglő látja el a szükségesekkel; lehet privát konyhát is tartani, mert majorság- s zöldségben szükséget nem szenvednek. Gyümölcs és marhahús is nagy mennyiségben van örökké. Minden héten bált rendeznek, nagyszerű majálisokat tartanak, a király születése és Szt. István király napján kivilágítanak, mozsarakkal lődöznek, rakétákat bocsátanak. Magyarország szent királya ünnepét azonfelül mint rendkívüli ünnepet ülik meg.”
Minden forrásnak más a vegyi összetétele attól függően, hogy a feltörő víz milyen elemeket talál és old ki útjában. Az ide érkező betegek kizárólag hideg vizes kezelésben részesülhettek, mert a vízben lévő gázok elszállnak a melegítéstől. Pár percnél többet nem lehetett ülni a kinti medencékben, a vízből kiszállókat hatalmas vászontörülközőkkel várták a masszőrök.
A fénykor az első világháborúig tartott. A világégés hatalmas károkat okozott ugyan, de innen még sikerült talpra állni: tömegesen épültek a villák a két világháború között, annak is köszönhetően, hogy akkoriban ingyen kapott házhelyet mindenki, aki nyaralót akart építeni ide. A második világháború aztán újra óriási pusztításokat hagyott maga után, tudjuk meg Farkas Aladár pedagógustól, aki több könyvben és tanulmányban is foglalkozott a település múltjával. A szocializmusban aztán a tömegturizmus felé nyitottak: az ötvenes évek elején épült meg a kezelőközpont (ekkor szüntették meg a kültéri medencéket), ahol mindenféle gyógyászati kezelésre nyílt lehetőség. Az emberek főként szakszervezeti beutalóval érkeztek, a nyolcvanas évek végére már hatezer turista váltotta egymást tíznaponta. Volt nyári és téli szezon, és még az ország korlátlan urának, Nicolae Ceausescunak is volt itt villája, a nappaliba bevezetett borvízzel. Az itt palackozott ásványvíz pedig Románia egyik legfontosabb exportcikke, nem utolsósorban annak is köszönhetően, hogy a diktátor csak ezt volt hajlandó meginni. Neki külön palackozóvonalat állítottak be, a félliteres üvegeket a Securitate ellenőrzésével szállították Bukarestbe, és a titkosszolgálat fedőcége intézte a külföldi eladásokat is.
A mélyrepülés 1990, a rendszerváltás után kezdődött. Pár évig még működött a fürdőhely, de aztán végleg bezárt, a villákat privatizálták. Magántulajdonba került a legfontosabb forrás is, amelyet az új tulajdonos hermetikusan elzárt a külvilágtól. Amikor Mik József polgármestert a romlás okairól kérdezem, tipikus posztszocialista történet körvonalait vázolja.
– Sajnos nem azt hozta a rendszerváltás, amit vártunk – meséli. – Elindult egy hátulról levezényelt privatizálás, amely során a turisztikai vállalatot teljes egészében felszámolták és eladták. 1995-től kétezerig több mint hetven épület eladása-elárverezése zajlott le, de többnyire nem szakmai befektetők, hanem ingatlanspekulánsok vásároltak, így most a világ minden tájáról, Kanadától Kuvaiton át Izraelig vannak tulajdonosok. Mindenki a másikra várt, hogy az majd befektet, így az ő ingatlanja is felértékelődik, és felárral tudja továbbpasszolni. Ezalatt teljesen tönkrement az infrastruktúra. A kegyelemdöfést a kezelőbázis 2002-es bezárása adta meg, ettől fogva Borszék megszűnt mint turisztikai település. A folyamatot az önkormányzat tehetetlenül nézte végig, hiszen nem tehetünk semmit: a műemlékvédelmi törvénynek nem tudtunk érvényt szerezni, a kiszabható büntetést nevetve kifizetik, felújításra senkit sem kötelezhetünk. Most készül egy törvénytervezet, amely talán megszorítja a gondatlan tulajdonosokat, de mára már a legtöbb villát teljesen le kell bontani és volt formájában visszaépíteni.
Tipikus az ásványvíz-palackozó vállalat privatizálása is: az RMDSZ vezette megyében egy furcsa hátterű bukaresti érdekcsoport kaparintotta meg a tulajdonjogot, azonnal lezárva a legfontosabb borvízforrást. A város legfőbb munkaadójának (a munkaképes lakosság nyolcvan százalékát foglalkoztatja!) számító vállalat gyakorlatilag nem tesz semmit a településért, adót sem ide fizet, miközben csak a palackozási illeték (amelyet szintén Bukarest inkasszál) kétszerese a helyi költségvetésnek! Pedig volna miből adakoznia, hiszen a román ásványvízpiac harmadát uralja, a márkanév pedig (Borsec) az ország legismertebb márkaneve, megelőzve a Daciát is. A világ előtt sem ismeretlen: 2004-ben aranyérmet nyert Berkley Springsben a legfinomabb víz kategóriában – vakkóstolással.
Aki most látogat Borszékre, szíve elszorul a látványtól. Gyönyörű svájci típusú villák lettek az enyészeté: némelyikből fa nőtt ki, többnek beszakadt a teteje. Életveszélyes megközelíteni a Remény Szállót, a hatalmas bálterem teteje beszakadt, a magasból hatalmas gerendák lógnak. Az elkeserítő helyzetet, ha lehet, tovább fokozza, hogy vadonatúj promenád épül a kísértetházak előtt: uniós forrásból, a Borvizek Útja keretében, 1,7 millió eurót kaptak arra, hogy új csatornahálózatot, közvilágítást, utcabútorokat építsenek a felújított sétányra.
Erre adták a pénzt, mondja a polgármester, a magántulajdonban lévő villák felújítását nem finanszírozza az unió. A fürdőhely talán még feltámasztható, tudjuk meg. Egy része már éledezik tetszhalott állapotából, hiszen Magyarországról érkezett önkéntesek kezdeményezésére medencéket építettek kalákában a város Tündérkertnek nevezett részében. Az öt méter átmérőjű, kerek, állógerendás fürdőmedencét, a két lábáztatót és a napozót már birtokba vették a gyógyulni vágyók, akik négyféle borvíz közül választhatnak.
Nagy tervei vannak az önkormányzatnak is: egy ezer főt befogadó kezelő- és üdülőközpont kialakítását kezdték el a román turisztikai minisztériumtól kapott két és fél millió lejes (százhatvanmillió forint) támogatásból. Az összesen húszmillió lejes beruházástól (amely a fürdő mellett téli sportokra alkalmas pálya kialakítását is jelenti) azt remélik, négy-öt éven belül újra turistacsalogató várossá válhat a település. Talán még azt is megérik az itt lakók, hogy Borszék egyszer visszanyeri a régi hírnevét.
origo.hu
Menczer Tamás: Meddig menekülsz, Peti?
