Demszky és Horváth, a főváros árnyai

Demszky Gábor egy nyitott, kozmopolita, sokszínű, liberális világvárost épített. Ténykedésének érdemi részére nem érdemes sok szót vesztegetni. Csak ki kell menni a bóvliként csillogó-villogó plázákból, el kell hagyni a kiemelten karbantartott városrészeket, meg kell próbálni csúcsidőben átjutni Pestről Budára. Az itt élők már megszokták a piszkot, a bűzt, a hajléktalanok sokaságát, és pontosan tudják, melyik utcába nem szabad sötétedés után bemenni, és mikor nem szabad még levegőt sem venni. Aligha véletlen, hogy a város főpolgármestere is azok közé tartozik, akik a fővároson kívüli zöldövezetben laknak, és csak dolgozni járnak Budapestre. De az is önmagáért beszél, amit a Demszkyt méltatók mondanak. Szerintük Budapest kulturális főváros, amelynek romkocsmás, fesztiválos, fiatalos dinamizmusa a főpolgármesternek köszönhető. Vitathatatlan, hogy a mai Budapesten egy romkocsma megnyitásához nem kell sokáig keresni lepusztult környezetet. Bármerre nézünk, előbb-utóbb a látókörünkbe kerül egy romkocsmának ideális helyszín az életük romjaiból tengődő potenciális fogyasztókkal együtt. Demszky mindig kiállt az etnikai és vallási kisebbségek mellett, de nem feledkezett meg a másság, a multikulturalizmus, valamint az underground kultúra képviselőiről sem. 2006 őszén mindezt könnyedén össze tudta egyeztetni a jogállami normákat megtagadó, terrorista verőlegényként viselkedő Gergényi Péter rendőrkapitány kitüntetésével.
Demszky főpolgármesterségének legnagyobb sikere kétségkívül a Szabad Demokraták Szövetségének az életben tartása volt. Ma már világosan látszik, hogy a körülötte megszerveződött hatalmi centrum tartotta el azt a budapesti baloldali és liberális értelmiségi klientúrát, amelyik az SZDSZ-t működtette. Viszonzásképpen ez a gazdaságban, a kultúrában és a médiumokban egyaránt jelentős befolyással rendelkező szubkultúra húsz éven át hatalomban tartotta Demszkyt. (Párttársa, Bőhm András így búcsúztatta: „A magyarországi liberalizmus elveszítette utolsó politikai hatalmi tényezőjét.”)
Négy választáson sikerült megtéveszteni a budapesti lakosok egy jelentős részét, akik SZDSZ-es főpolgármestert választottak a szocialista többségű főváros élére. Hiába kerültek napvilágra olyan események és tények, amelyek alaposan kikezdhették volna a becsületes és tehetséges városvezetőről kialakított képet, Demszky sokáig védett embernek számított. Befolyásos befektetői körök és az SZDSZ biztosították érinthetetlenségét. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy miközben Demszky Gábor teljhatalmú bizalmasa – a szocialista Szilvásy György egyik legjobb barátja, Mesterházy Ernő – már börtönben ül, a főpolgármester felelősségéről csak félve esik szó. Pedig lehullt a lepel: a kis stikliknek mondott tranzakciókról kiderült, hogy valójában több száz milliós sikkasztások, lopások és csalások voltak. Hogy a fővárosban valóságos politikai és gazdasági bűnszövetkezet működött. Miután a BKV vezérkara már előzetes letartóztatásban van, hogyan gondolhatja bárki, hogy a BKV felügyelőbizottságának elnöke – Demszky egykori jobbkeze és helyettese –, Székely Gábor semmiről sem tudott? És persze Demszky sem. Nem hallott az egész korrupciós mechanizmus működéséről, amelyik a közvetlen környezetében osztotta újra a pozíciókat és a gazdasági javakat.
Miután megkönnyezte önmaga búcsúztatását, talán korkedvezményes nyugdíjba készül. Nemrégiben kilépett szeretett pártjából is. Ezzel az SZDSZ sorsa végleg megpecsételődött. A főpincér távozott, a kassza kiürült. A liberális szolidaritásnak vége. Jellemző, hogy Kóka János politikai kalandor és üzletember, aki volt az SZDSZ elnöke is, így kommentálta a főpolgármester tettét: „Retkes Attila és Mesterházy Ernő politikai szülőatyjától bájos ez az elhatárolódás.”
Demszky Gábor zavaros, ellentmondásos politikai múltjáról és főpolgármesteri tevékenységéről megírtak már mindent. Számunkra az igazi kérdés így hangzik: hogyan lehetséges, hogy egy ilyen szerény képességű, kétes erkölcsű, arrogáns médiajelenség lehetett húsz éven át Budapest főpolgármestere?
A kérdés sajnos nem költői, mert már megjelentek a trónkövetelők, akik közül ketten is Demszky szellemiségének örökösei. Jávor Benedek, a Lehet Más a Politika nevű párt főpolgármester-jelöltje nemrégiben büszkén mutatkozott együtt új eszmetársával és példaképével, a vörös és zöld színekben politizáló Daniel Cohn-Bendit európai parlamenti képviselővel, aki önéletrajzában sem tagadta meg múltját, ideértve a pedofil kalandok iránti vonzódását is.
De míg Jávor Benedek az esélytelenek nyugalmával kampányol, addig a korrupt budapesti balliberális bűnszövetkezetbe már régen beágyazódott és kissé megkopott szocialista Horváth Csaba úgy tesz, mintha korábban kizárólag bélyeggyűjtéssel foglalkozott volna. A messziről jött emberek magabiztosságával beszél összevissza.
Budapest szerinte is a szabadság városa, melynek „legfőbb értéke a nyitottsága, a sokszínűsége, a toleranciája, amit úgy fogalmaztunk meg: ez a szabadság városa”. Érdemes továbbidézni az újszocialista főpolgármester-jelölt gondolattorlódását: „Régóta hangsúlyozom, hogy a közösségek fővárosát szeretném újjáépíteni, az egymásra odafigyeléssel, közösségi terek aktivizálásával. (…) Mi a materiális fejlesztések mellett Budapest lelkével is foglalkozni akarunk.” Ez különösen fontos, mert a baloldal állandóan mosolygó, új megmondóembere szerint „kialakulóban van egy olyan jövőkép, amelyben nem lesz jó magyarnak lenni”. Mindez nyomtatásban megjelent a Népszabadság 2010. szeptember 23-i számában. Türelmetlenebb honfitársaink most valószínűleg azon csodálkoznak, hogy Demszky után hogyan lehet ilyen szerény képességekkel valaki főpolgármester-jelölt. Egy igazi Demszky-epigon. Miért nem tanult meg magyarul, és miért nem beszél értelmesen? Mit üzent, és kiknek? Mit jelent konkrétan a közösségi terek aktivizálása? Egy másik interjúban Horváth Csaba így fogalmazott: „Immár a politikai pártszövetség-keresés helyett közvetlenül a szabad, toleráns, sokszínű és nyitott, fejlődő város mellett elkötelezett budapesti polgárral közvetlen szövetséget építve. Kivéve azokat, akik abban hisznek, mint a Fidesz és a Jobbik, hogy korlátozni kell Budapest fejlődését és szabadságát. (…) Mi egy világvárosról gondolkodunk, ahol mi, budapestiek jól érezzük magunkat. (…) Erőt ad nekem az is, hogy Budapest soha nem hajolt meg, amikor erre kényszeríteni próbálták, és mindig a haladás városa volt.” E történelmi mélységeket és magasságokat is felvillantó gondolatokat a Népszava egyik augusztusi száma hozta nyilvánosságra. A mellékelt fényképen az interjúalany felszabadultan magyaráz és öntelten mosolyog. Az arcát nézve az olvasó könynyen kedvet kap a derűs haladáshoz, és elfelejti, hogy itt egy város jövőjéről kellene beszélni. Emberekről, oktatásról, egészségügyről, utcákról, terekről, parkokról, közlekedésről, lakhatásról, rendről, közbiztonságról, tisztaságról stb.
Horváthnak minderről azonban egy szava sincs: ő a város lelkét félti, haladni szeretne, és jól akarja érezni magát.
Ha van populizmus, akkor Horváth Csaba ötlete az volt, amikor megígérte a főváros népének az ingyenes BKV-közlekedést. Aki ezt elhiszi, szavazzon Horváth Csabára, de azért óvatosságból tegye félre a havi fizetésből a család bérletigényének fedezetét.
Demszky Gábor liberális világvárost épített, és húsz év sem volt elég neki arra, hogy felismerje: Budapest Magyarország fővárosa. A jelek szerint a szocialista Horváth Csabának ez még eszébe sem jutott.

A szerző politológus