Egervári döntött, de titkolózik

A finnek félnek, de inkább önmaguktól, semmint tőlünk. Röviden így jellemezhetjük vendéglátóink hangulatát a ma esti Európa-bajnoki selejtező mérkőzés előtt. Számukra egy újabb vereség ugyanis azt jelentené, hogy leszámolhatnak a továbbjutásról szövögetett álmaikkal. S bizony sorsszerű a mérkőzés időpontja. A magyar labdarúgó-válogatott egy nap különbséggel tizenhárom éve, 1997. október 11-én „rúgta” azt a komikus gólt, amellyel 1-1-et ért el itt, Helsinkiben, s aminek köszönhetően világbajnoki pótselejtezőt játszhatott.

Finnországban még jobban feltűnik, hogy már elhagytuk az őszi napéjegyenlőséget, a fehér éjszakákat egyre határozottabban felváltják a fekete nappalok. A magyar labdarúgó-válogatott tegnap délután helyi idő szerint hat, otthoni öt órakor már erős szürkületben, csípős hidegben futott ki edzeni az Olimpiai Stadionban. A fél évszázada még modernnek számított aréna ma már kissé divatjamúlt, ám bennünk szép emlékeket ébreszt. Az 1952-es olimpián valószínűleg örökre felülírhatatlan csúcsként tizenhat aranyérmet – az egyiket a futballtorna győzteseként – szereztünk a finn fővárosban.
Labdarúgásban a mai napig kiváló a mérlegünk az északiakkal szemben: nyolc győzelem, két döntetlen s csupán egy vereség. A két döntetlen a legutóbbi két meccsen született, vesztesen pedig 1978-ban hagytuk el a pályát, ám az összképet ez csak árnyalja. Helsinkibe ma is, avagy derűlátóbban ma újra esélyesként érkezünk.
Egervári Sándor a kellő tiszteletet megadta a házigazdáknak a tegnapi sajtótájékoztatón, ugyanakkor kijelentette: „Vereséget előre sohasem kalkulál az ember. Győzelmet vagy döntetlent tervezünk.” A kapitány a két eredmény közötti különbséget is megvilágította: „Három ponttal a második, eggyel pedig a harmadik hely megszerzése felé tennénk nagy lépést.”
A szurkoló erre joggal reagál úgy: a harmadik hely ugyanúgy nem ér semmit, mint a negyedik, nosza, támadni, nyerni kell. Tisztségéből fakadóan Egervári Sándor nem így gondolkodik; s hogy pontosan hogyan is, arról a kezdőcsapat árulkodhatna. Ám a szakvezető nem osztotta meg velünk az elképzelését, miszerint egy vagy két csatárt küld pályára. Csupán anynyit jegyzett meg: három lehetőség közül választhatott, s a San Marino feletti győzelem másnapján nem arra ébredt fel, hogy biztos volt az elhatározásában. „Begyakoroltuk a követendő taktikát, szerintem a fiúk sejtik, hogyan állunk fel, de a neveket csak a meccs napján, ebéd előtt hirdetem ki” – zárta le a kérdést.
A finn újságírók többet tudnak nálunk, ugyanis arról faggatták Egervári Sándor, minek köszönhető a magyar labdarúgás látványos felemelkedése az elmúlt években. A kapitányt is meglepte kissé a kérdés, diplomatikusan az U20-as (ma már U21-es) csapatra terelte a szót.
Az viszont nem kérdéses, hogy a finneknek létfontosságú a győzelem. Első két meccsüket elvesztették – Moldovában 2-0-ra, Hollandiában 2-1-re kaptak ki –, a harmadik kudarc egyrészt skót kapitányuk, Stuart Baxter állásába kerülne, másrészt máris búcsút inthetnének az Eb-nek. Martti Kuuseala, a nálunk is ismert finn edző, aki 1993-ban bajnoki címet nyert a Honvéddal, hallani sem akar erről. „A magyaroknak vannak jó játékosaik, de Finnország itthon nagyon erős” – jelentette ki. A finn keretben Litmanen a legnagyobb név, utódai meg sem közelítik az ő szintjét. Juhász Roland szerint elsősorban a Dinamo Kijev középpályására, Roman Eremenkóra kell odafigyelni. Azzal a középhátvéd is egyetért, jó jel lehet, ha Litmanen is pályára lép. A 39 éves, egykori világklasszis ugyanis valószínűleg csak akkor száll be, ha baj van.
Hát legyen.